Harmadik fejezet :-)

És a mára ígért harmadik fejezet :-)

"3;
Jószomszédi iszony!
Végre felgördült a városszéli új építésű lakónegyedhez. A hangfalakból a „Run, run Rudolph” című lendületes karácsonyi dal szólt, a kis fekete autó leengedett hátsó ablakából, pedig egy fél fenyőfa kandikált elő, nem kis feltűnést keltve ezzel a városban. A gyerekek mosolyogtak, többen ujjal mutogattak felé. De nem érdekelte, hősnek érezte magát, hogy el tudta hozni a fát ezzel a kis járgánnyal is. És csak fél órával csúszott meg az ütemtervben. Leparkolt a ház elé és leállította a motort. Bezzeg, ha volna párod! Egy kis hang megszólalt a bensőjében: Ej öreglányt! Látszik, hogy rég nem döngetett meg senki! Tessék végre pasit fogni! Mégiscsak Karácsony van! Ezt párban illik megülni!
  -Jaj, fogd már be, te kiéhezett ribi! Emlékezz csak! A legutóbbi pasi, akit közel engedtél magadhoz a válásod után, meglépett a hifi toronnyal!
Az lehet, mellé nyúltál! De akkor is… kopogtass át valamelyik egyedülálló férfiszomszédhoz!
  -És mégis milyen ürüggyel? – ráncolta a homlokát Míra, miközben a visszapillantóban lévő tükörképével folytatott eszmecserét.
Mondjuk egy bögre barna cukorért a mézeskalácshoz, és ha már úgy is ott vagy…igazán kérhetnél két tojást is…
Míra magában kuncogott… - Jaj, fogd már be, mégiscsak Karácsony van.
Azért vedd fontolóra, amit mondtam. Rád férne.
   -Majd a Karácsony angyalai elintézik. Bízom bennük, te is tudod – ezzel Míra rövidre zárta a magával folytatott társalgást, leállította a motort és kimászott a kocsiból. Rá még várt egy újabb küzdelem, amit meg kellett vívnia a fával. Levetette a kabátját és összedörgölve két tenyerét, kinyitotta az ajtót és megragadva a fa törzsét, ráncigálni kezdte. De egy-két centi után elakadt, ráadásul a fagyott hó latyak is csúszott a talpa alatt. Nem mozdult többet, bármekkora erővel is rángatta a nő. Megkerülte az autót és a csúcsánál megragadva, nyomni kezdte. De pár centi után ismét elakadt. Ismét átfutott, húzta, vissza, tolta, húzta-tolta, húzta-tolta. Folyt róla a víz, a gyomorszája egy eleven izomcsomóvá változott, ahogy hergelte magát, és érezte, ha hamarosan nem szedi ki onnét azt a nyamvadt karácsonyfát, rövid úton belül a tujabokrok, alá rakja a reggeli két bögre teát.
Térdeire kellett támaszkodnia, hogy lenyugtassa magát. Érezte, hogy a decemberi levegő lehűti a verítéket a testén, de muszáj volt megállnia. Végül kiegyenesedett, mély levegőt vett és kiengedve a bosszúságot, újult erővel cibálni kezdte a törzset.
  -Segíthetek?
Míra majdnem sikoltott ijedtében, olyan hirtelen érte az idegen férfihang. Egy pillanatra megcsúszott a jégfolton, amin állt, de az autóba megkapaszkodva ismét megtalálta a stabilitását.
  -Köszönöm, boldogulok – felelte oda sem nézve.
Végül a végső, drasztikus megoldást választotta; megragadott két kisebb alsó ágat, egyik talpát a kocsi oldalának támasztotta, és teljes súlyát beleadva, egy nagyot rántott rajta. Ám ekkor két olyan dolog is történt, amit Míra szeretett volna elkerülni...
Ad1; Éles reccsenés közepette letört a két ág.
Ad2; Ő pedig megcsúszva ismételten az előző tükörjégen, előadott egy dupla piruettes hátra szaltót, és bebucskázott a járdát szegélyező tujabokrok közé!
 A férfi először megijedt, hogy Míra esetleg megsérült. Bár erős késztetést érzett, hogy tapsoljon és pontozza a mutatványt, mégis inkább odasietett.
Csak akkor nyugodott meg, mikor meghallotta a heves káromkodást. Az örökzöld sűrű ágai közül csak két sárosan kalimpáló női láb látszódott ki. De még milyen lábak!
  -Jól van? – kérdezte végül.
  -Hogyne, remekül! – jött a morgó válasz. – Tulajdonképpen most tettem tönkre a karácsonyfámat, a kedvenc pulóverem, a legmelegebb gatyámat, a kesztyűmnek is búcsút mondhatok. És még csupán délelőtt tizenegy óra lesz. Igen, valóban remekül érzem magam.
-Tudja, nagyon sokan még ezt sem mondhatják el magukról. Legfeljebb egyet. Mondjuk, hogy elégette az ünnepi vacsorát, elfelejtett ajándékot venni, esetleg egy hatalmasat esett a sétálóutcában a jégen, vagy… fafaragásnál levágta a mutatóujja felső percét.
-Ezt nem mondja komolyan! – hallatszott az ágak közül.
-De igen. A saját két szememmel láttam a véres esetet. Még szerencse, hogy tél volt, könnyű volt jég közé rakni a kirándulni vágyó testrészt – magyarázta a férfi a két kalimpáló sáros lábnak. - Úgyhogy… maga igazi rekorder. Gondolt már rá, hogy ír a rekordok könyvének?
-Pofa be, és inkább segítsen kimászni innét.
Krisztián, mert, hogy így hívták a férfit, nem akart nevetni. Erősen küzdött, de a tudatot, hogy épp egy szentségelő tujabokorral beszélget, aminek ráadásul ilyen szemrevaló lábai vannak, enyhén szólva mókásnak tartotta. Végül megköszörülte a torkát, hogy leküzdje a hahotát és benyúlva az ágak közé, megragadta az első dolgot, amit talált.
  -Hé! – háborgott az örökzöld.
  -Adja a kezét.
  -Az nem a kezem, maga tapló!
  -Elnézést, de semmit sem látok az ágaktól. Fogja meg a kezem – a férfi hangjában még ott bujkált a nevetés.
  Míra végül megragadta a kesztyűs kezet, a férfi, pedig könnyedén talpra állította. A fejéről lecsúszott a bordó sapka, hosszú haja kócosan omlott az arca elé, így nagyjából úgy nézett ki, mint az Addams család Hogyishívják kuzinja.
   -Maga rajtam nevet? – próbált felcsattanni Míra, de nehezen ment, sejtvén, hogy valóban mókásan festhet.  Idegesen hátrasöpörte a haját. A férfi, még mindig szorosan tartotta, mintha attól félne, hogy ismét elveszíti az egyensúlyát. Pedig egyszerűen csak jó volt hozzá érni. Karcsú volt és magas, magasabb az átlagnál, bár nem sokkal. Majdnem egy vonalban volt a szemük. Hosszú vörös-barna haja még mindig ziláltan röpködött körülötte. Míra is szorosan kapaszkodott. Egy pillanatra megdermedt. Milyen szép zöld szemei vannak! Hihetetlenül világoszöldek, mint az erdő avarában megbúvó moha.
  -Biztos, hogy jól van? – kérdezte Krisztián. Valóban kezdett aggódni a nőért, hátha fejsérülést szenvedett az akrobatikus bemutató közben, mikor még mindig nem akart megmozdulni, és csak bámult rá, kicsit félrebillentett fejjel, pislogva… Krisztián beismerte magának, hogy akár mennyire is csinos ez a nő, abban a pillanatban erősen emlékeztette egy pulykára. Nos… talán csak a fejtartás, a darabos mozgás és az ijesztően pszichopata szemmozgás miatt!
Figyeled a szemeit? És milyen erős karja van, hmm… - búgta Mírának a belső hang. 
  -Kuss! – morogta Míra.
  -Hogy mondja? – ráncolta világos szemöldökét Krisztián. Furcsa egy nő, gondolta.
Míra, mint aki álomból ébredt, pislogott, majd ismét a férfira nézett. Elengedte és lépett egyet hátra. Krisztiánnak nem volt más választása, elengedte őt.
   -Nem mondtam semmi különlegeset – vont vállat a nő. – Köszönöm, hogy felsegített.
  -Nem hagyhattam ott fetrengeni a bokorban – mosolygott Krisztián. – Bár be kell ismernem, feldobta a napomat ezzel a hátra szaltóval.
Míra összeráncolta a homlokát.
  -Remek. Igazán örülök. Akkor ezúton kívánok boldog Karácsonyt, és ha megengedi, mennék vissza. Még meg kell küzdenem a fenyőfámmal – bökött hüvelykujjával a háta mögé.
  -Segítek.
  -Szerintem eleget segített – indult el határozott léptekkel a nő az autó felé.
  -Miért ilyen undok?
  -Nem vagyok undok – vágott vissza Míra és megragadta újra a fenyő törzsét, de ahogy rántott egyet rajta, fájdalmasan feljajdult. Úgy látszott, még sem úszta meg az esést könnyű sérülésekkel.
  -Had nézzem – lépett oda Krisztián. Míra hiába tiltakozott, megragadta a bal karját és gyengéden maga felé fordította. A sötét, kötött anyag felhasadt így jól látszott, hogy a nő alkarjáról valami alaposan lenyúzta a bőrt. – Ezt jobb volna kitisztítani.
  -Igaza van, de előbb kiszedem a fámat az autóból. Utána majd leápolom magam.
  -Egy frászt. A jó szomszédok segítenek egymáson. És úgy tudom, hogy maga lakik velem szemben.
  -Maga a csöves? Khöm… hajléktalan! – pattantak fel Míra szemei, majd elpirult. – Elnézést.
Krisztián elvigyorodott ezen a jelzőn. Csöves. Annyira nem viselhette meg az elmúlt pár hónap, amit kutatással töltött, bár az is igaz, hogy nem sokat törődött magával egy-egy munka ideje alatt.
  -Ha erről jegyzett meg. De nem, nem vagyok hajléktalan – mosolygott Krisztián.
  -Elnézést, csak a fiam reménykedett benne, mikor reggel meglátta az ablakon keresztül. Egy világ fog összetörni benne, ha elárulom neki, hogy nem.
Krisztián mosolygott.
  -Szóval megvette a régi Szabó házat. Ugye tudja, hogy keményfába vágta a fejszéjét. Az egy pénznyelő. Már elnézést.
  -Igen, erre már rájöttem. De nem az enyém a ház. Én csak felmérem. Építész vagyok – mondta a férfi.
  -Amúgy… hogy került ide ilyen gyorsan? Nem is láttam az utcán, mikor leparkoltam – nézett rá homlok ráncolva a nő.
  -Éppen indulni készültem, amikor megérkezett. Gondoltam még megvárom, mi lesz a fenyő sorsa. Amikor pedig bemutatta azt a tízpontos ugrást… átszaladtam, hogy segítsek – magyarázta Krisztián. Azt mégsem vallhatta be a nőnek, hogy éppen az ő házába készült betörni.
Míra felvonta egyik szemöldökét.
  -Szóval átszaladt.
  -Igen – vont vállat Krisztián.
  -A tükörjégen?
  -Igen.
  -Elismerésem.
  -Nem akartam dicsekedni, de profin korcsolyázom.
  -Penge nélkül? – sandított a férfi bakancsára.
  -Úgy az igazi, nem…?
A vigyor nem lankadt a férfi arcán.
Míra kicsit fölengedett. Talán még sem kellene pont az új szomszédján levezetnie a feszültséget. Hiszen csak segíteni akart. Eléggé fájt a karja, úgy vélte jobb, ha nem utasítja vissza, különben sosem készül el az étellel.
  -Rendben, segítsen. Utána esetleg meghívom egy teára.
  -Huh. Most megtisztelve érzem magam – vigyorgott pimaszul Krisztián. – De mielőtt még hadba vonulnánk, had mutatkozzam be. Gellért Krisztán vagyok.
 Míra felé nyújtotta ép kezét.
  -Csáki Mirabella. 
  -Örvendek. Nagyon szép neve van.
  -Felesleges udvarolnia Krisztián. Nem vagyok vevő a férfiakra.
  -Értem – biccentett fél mosollyal a férfi.
Közös erővel ki küzdötték a fenyőt a kocsiból. Míra tolta, Krisztián húzta. Mire az autórajongó örökzöld végre kiszabadult, Míra ismét a fenekén landolt, tüskés kedvence pedig rajta. Krisztián ezt már nem bírta nevetés nélkül. Hangosan hahotázott miközben legördítette az ezüstfát új szomszédasszonyáról, aki látszólag feladta a küzdelmet, s kiterülve hevert a járdán. Megfogta sértetlen kezét, majd a vállát, és felsegítette.
  -Kezd elegem lenni ebből a fából – morogta. – Tudod mit? – mutatott fenyegetően mutatóujjával a földön hempergő zöldségre. –Maradj kint, ha akarsz, idén fikuszt díszítek! 
Krisztián a térdeit csapkodta, annyira nevetett a nő hevességétől. Mikor végre rendesen kapott levegőt, szúró oldalát fogva kiegyenesedett és leintette őt.
  -Ne szívja ennyire mellre. Segítek bevinni a házba.
  -Jólva. Magáé a vége, enyém a csúcsa – adta ki az ukázt Míra. Közben előkereste lakáskulcsát és kinyitotta az ajtót.
  -Nem lehet, hogy fordítva kellett volna? – kérdezte a szemöldökét ráncolva Krisztián.
  -Ugyan. Így is be fog férni – biztosította Míra.
A férfi vállat vont.
  -Maga tudja. Én előre szóltam.
  -Fogja be a száját, és inkább fusson neki – morogta a nő.
Krisztián nekilendült, hogy átpréselje a fenyő széles ágait az ajtófélfák között. De szerencsétlenségére megcsúszott a lábtörlőn és bezuhant a lakásba, a fenyőn keresztül egyenesen Mírára, akit egy az egyben felöklelt. Végig csúsztak a járólapon, neki a falnak. A nő koponyája nagyot koppant, és a karjába is bele nyilallt a fájdalom. Ráadásul egy közel százkilós férfitest préselte a szúrós fenyőágak és a padló közé. 
Krisztián megrázta a fejét és sűrűn pislogva nézett a nőre. Fájdalmat és szenvedést ígértek a szemei, legalábbis ő így gondolta, pedig Mírát lekötötte a saját fájdalma.
Krisztián egyik keze a nő két combja között a padlón támaszkodott, a másikkal a teste mellett. Feje pár centire állt meg a faltól. Arcukat sem sok választotta el egymástól. A levegő megállt körülöttük. Tele lett várakozással. Míra szemei hatalmasra tágultak, ajkai szétnyíltak. Krisztián némi riadalmat fedezett fel azokban a nagy boci szemekben. Észbe kapva megköszörülte a torkát.
  -Elnézést. Csak elbotlottam a… nem lényeg.
  -Nem szállna végre le rólam? Agyon nyom.
  -Persze, rögtön, csak nem szeretnék semmit elsietni, nehogy véletlenül rossz helyre nyúljak.
Míra lenézett és csak akkor vette észre, hogy hová került a férfi keze. Ismét kezdett leszállni agyára a vörös köd, és előjött minden sérelem, ami aznap a férfiak miatt érte. Arca pipacs vörös lett.
  -Lehetőleg gyorsan tegye, mielőtt képen verem – morogta.
  -Akkor jól sejtettem – vigyorgott Krisztián. Az megszokottal ellentétben nem számolt a veszéllyel. Míra összevonta a szemöldökét.
  -Mit?
  -Hogy maga leszbikus.
Nos, ez volt az utolsó csepp a pohárba, Míra nem nyelt be többet aznapra. Talpát a férfi széles mellkasának támasztotta, és szó szerint lerúgta magáról. Krisztián ismét átbucskázott a fenyőn, ki az ajtón a verandára. De Míra pillantása több fájdalmat ígért, mint amit a feje és a deszka találkozása adott. Ha megcsókolja, vajon akkor is így nézett volna rá? Vagy akkor még fel is pofozza? Minden esetre kedves volt a testi épsége. Már ami maradt, és gyorsan átmászott a fenyőn, azt használva barikádként.
  -És a teám?
 Míra csak csúnyán nézett rá a fenyő másik oldaláról. Szemei szinte villámokat szórtak. Megragadta a fa csúcsát, és berántotta a lakásba. Krisztián fedezék nélkül maradt.
  -Valami rosszat mondtam?
  -Nem vagyok leszbikus! Miből gondolta?
  -Azt mondta nincs kedve a férfiakhoz. És megijedt mikor meg akartam csókolni.
  -Az az egyéni szociális problémám, hogy miért nem vágyom a férfiakra. És nem ijedtem meg!
  -Ugyan már Míra. Ne viselkedjen így a szeretet ünnepén – támaszkodott az ajtófélfának Krisztián barátságos mosollyal.
  -Egész jól indult a napom – mondta Míra, ami persze hazugság volt. – Aztán jött maga és elrontotta.
  -Nekem nem úgy tűnt, hogy rózsás jókedvében találtam. Épp a fenyővel küzdött.
  -Erről nem nyitok vitát – mondta a nő. – Boldog Karácsonyt! – ezzel az orrára vágta az ajtót és becibálta a nappaliba a karácsonyfát.
Krisztián mosolyogva a fejét rázta. Ekkor hallotta meg az ajtónyitódást. A szomszéd ház bejárati ajtajából pillantott rá egy kíváncsi kék szempár, körülötte barázdák és szarkalábak. A szomszéd Erzsébet, a bizonyos „térfigyelő kamera” nézett rá kíváncsian. Krisztián rámosolygott. – Semmi gond, csak kicsit nagy rajta a nyomás. Boldog Karácsonyt – intett és zsebre dugott kézzel, fütyörészve átsétált házába."