2012. december 10., hétfő

Ötödik fejezet.... (A természet bosszút áll)



5;
A természet bosszút áll!
  Krisztián a konyhán ült, fejére egy zacskó mirelit zöldséget szorított és zöld szemeit egyik nőről, a másikra kapkodta. Nem tudta, hogy a kis szőke, aki éppen teát kortyolgatott lábait elegánsan keresztbe téve, mennyire beszámítható. Úgy gondolta, hogy semennyit sem, mivel elbűvölően mosolygott rá, mintha az a kis incidens meg sem történt volna az előszobában. Ezt a férfi nem tudat volna biztosan állítani, ugyanis még mindig lüktetett a feje.
Míra előkereste az elsősegély ládát és felnyitotta a tetejét.
  -Had nézzem azt a puklit.
Krisztián levette a fejéről a rögtönzött hűtő alkalmatosságot, majd előre hajolt. A nő félresimította a világosszőke hajat, hogy megvizsgálhassa a sérülést. Krisztián fájdalmai már-már megszűntek, ahogy a dögös háziasszony fölé magasodott, s formás mellei szemmagasságba kerültek vele. Bordó hosszú ujjú pólót viselt, melynek, mellrészen hópelyhek alkották a díszítősort. Nyakában egy aranylánc függött, rajta egy pici hópehely medállal. Krisztián igyekezett inkább az ékszerre koncentrálni. Így senki sem vádolhatta meg azzal, hogy Míra melleit bámulja. De Léda figyelmét nem kerülte el. Belemosolygott a rénszarvasos bögrébe.
  -Jobb, ha kitisztítom. Nem túl nagy a búb, de felrepedt rajta a bőr – mondta a diagnózist Míra.
Léda előkereste a sebhintőport.
  -Nem lenne jobb csak szimplán megmosni? – kérdezte Krisztián, hangja enyhén megremegett, mint aki fél.
  -Ugyan, csacsiság – mosolygott Léda. – Ki kell tisztítani. Míra ért hozzá.
  -Persze. Van egy tíz éves fiam, szakképzett ápolónő vagyok – Míra arca meglágyult, ahogy a fia szóba került.
   -Nem is tudtam, hogy van gyereked – próbálta elterelni a saját figyelmét Krisztián, és újra a formás idomokra figyelt. Ez hazugság volt. Nagyon jól tudta, hogy a célszemélynek van egy fia. De akkor sem látszott a nőn, hogy már szült egy gyereket!
  -Nem kérdezted. Most épp a szüleimnél van. Hogy el tudja készülni estére mindennel.
  -És a férjed mit szól, hogy idegen férfiakat hívsz be teázni és fát faragni?
Míra a kelleténél erősebben dörzsölte a sebbe a hintőport. Jóérzéssel mosolygott, mikor a férfi felszisszent.
 Ez bizony kényes téma, gondolta Krisztián. Jobb nem bolygatni. Nos, úgy tűnt, hogy valóban nincsenek jóban. Legalábbis, ahogy a háziasszony hozzávágta azt a nagy dobozt… -  Áhhhh! Az istenért, asszony! – morgott Krisztián, ahogy koponyájába újabb fájdalomhullám nyilallt.
  -Ennyire nem fájhat – vigyorgott Míra.
  -Áh, ugyan – morogta a férfi.
  -Ezt sosem értettem a férfiaknál. Állítólag ők az erősebbik nem. Háborúkban küzdenek, felhőkarcolókat húznak fel, imádnak verekedést szítani, de ha egy kicsit is megsérülnek, máris az ujjukat cuclizva a sarokba vonulnak – csóválta a fejét Léda.
  -Nem tudom, te mennyire tudnál férfiasan viselkedni, miután kupán vertek egy esernyővel – morogta felé Krisztán, akár egy csapdába esett vad.
  -Ez csak egy megállapítás. Nem mellesleg… én nő vagyok – tette fel mentegetően két kezét a szőke. – Honnan tudhatnám?
Míra egy kis jóddal még megtisztogatta a sebet, majd gézzel megtörölgette.
  -Kész. Hagyjátok abba a morgás – nézett az órájára a háziasszony. – Még rengeteg dolgom van. Krisztián, nagyon örülnék, ha befaragnád a fámat, addig felteszem az újabb teavizet, Léda, te, pedig kössél kötényt.
Miután Míra ismét eltűnt a kamrában, Léda mélyet sóhajtva leemelt az akasztóról egy kék kötényt.
  -Mindig ilyen pattogós? – kérdezte Krisztián miután már felállva tisztes távolságba lépett a szőke kis nőtől.
  -Általában igen. Rosszul van, ha valaki nem dolgozik körülötte, mikor haladni kellene. Úgyhogy ad neki munkát – vigyorogva vállat vont. - Te jól jártál. Neked csak a fenyőt kell befaragni. Én egészen a pulykáig vele leszek.
  -Részvétem – mondta a férfi, és a jókora machetevel a kezében, bevonult a nappaliba.
  -Már neki is állt? – Léda a kamra felé fordult. Míra éppen zöldségeket hordott ki.
  -Igen. Végül is megígérte.
  -Helyes.
Nekiálltak előkészülni a főzéshez.
  -Tulajdonképpen ki ez az alak? – kérdezte Léda a répát pucolva.
  -Az új szomszédom. Ma költözött be.
  -Hogy tud valaki Szenteste költözni? – értetlenkedett Léda.
  -Ezen és is gondolkodtam. Bár, igazából nem beköltözött. Felméri, majd felújítja a házat az új lakónak. De, hogy miért éppen szenteste napján… még nem kérdeztem meg tőle. Nem tudom, hogy illik e egyáltalán.
  -Ugyan. Nem úgy ismerlek, mint aki túl sokat gondolkodik ilyeneken.
  -Majd megkérdezem tőle, ígérem – vigyorgott, mikor Léda rásandított.
  -Úgy hallom nekiállt – fülelt Léda.
Az ütemes kopácsolás zene volt Míra füleinek. Úgy tűnt, hogy minden a legjobb úton haladt.
 Valóban úgy tűnt, hogy minden rendben, ám a tíz perce tartó ütemes fafaragás hangja után hirtelen fémes csattanás, majd káromkodás vegyült.
A két nő összenézett.
  -Ez meg mi volt? – kerekedtek el Míra szemei.
Egyszerre lódultak neki, ami azt eredményezte, hogy beszorultak a két ajtófélfa közé.  Nagy nehezen kiszabadultak, majd megtorpantak a nappali ajtajában.
Krisztián ott térdelt a forgács és nagyobb rönkdarabok között, a fenyőfa hanyatt vágódva hevert a nappali közepén, immáron teljesen megadta magát. A férfi homlokán veríték gyöngyözött, kezében, pedig egy beazonosíthatatlan törött valamit tartott.
Mírát nem is annyira a férfi tekintete izgatta, inkább a rendetlenség, amit okozott. A tegnap oly szépen rendbe rakott nappaliban hatalmas káosz uralkodott. A halványzöld fotelek széttolva, az üveglapos dohányzóasztalt szintén elmozdították, tetején fadarabkák, összevérzett papír zsebkendők, a frissen méh viaszolt parkettán elmaszatolt vércseppek, faforgács, kisebb gallyak és tűlevelek okoztak felfordulást. A látvány arra utalt, hogy percekkel ez előtt komoly csata dúlt az ember és a természet között. S úgy tűnt, hogy az utóbbi győzött.  
  -Itt meg mi történt? – kerekedtek el Míra szemei.
  -Jó kis csata.
  -És ki nyert? – tudakolta ferde mosollyal Léda, miközben összefonta két karját mellei előtt.
  -Egyelőre döntetlen. Beletört a kardom. Szó szerint – mutatta fel Krisztián a törött valamit.
  -Az meg mi a csuda? – Léda összeszűkítette szemeit, hogy jobban fókuszáljon.
  -A machete.
A szőke nő csak pislogott. Krisztián vele együtt.
  -Hüm… mi a fenének használsz valami bóvli papírnehezéket a fa befaragására? – kérdezte Léda.
  -Az nem papírnehezék volt.
  -Be akarod nekem adni, hogy egy igazi dzsungelfegyverrel jöttél ide, ami lazán beletört egy ezüstfenyő törzsébe? Na ne nevettess -  hahotázott Léda lerogyva a kanapéra.
Krisztiánt csak az esküje tartotta vissza attól, hogy azt kezdje el ecsetelni a kis szőkének, hogy az a bizonyos „bóvli vacak” hány ember végtagját csapta le! De visszanyelte. Tudta, hogy az nem lendíti előre az ügyét, ha halálra rémíti a két nőt.
  -Mégis mi a fenéből volt? – kérdezte Léda.
  -Acélból, mégis miből? Inkább azt áruljátok el, hogy a fa miből volt! Szteroidokat kapott? Néhány csapástól kettőbe tört rajta a késem!
 Míra csak ült csendesen és meredt maga elé. Végül csak ennyit bírt kinyögni:
  -A nappalim – motyogta.
  -Mi a gond? – hajolt közelebb a férfi.
  -Gondolom kiakadt a rendetlenség miatt – fordított Léda.
  -Csak nem hittem volna, hogy a fenyő talpba vésése ekkora kosszal jár – motyogta Míra. – Ezt nem tettem bele az ütemtervembe. Ezzel megint csúszok. Borul minden! –Míra hangja egyre magasabb oktávot ütött meg, jelezvén a közelgő pánikot.
  -Ha te kiborulsz, akkor végkép lőttek az ünnepi hangulatnak – fogta meg a vállát Léda. Kicsit megrázta a nőt – Itt maradok segíteni, valószínűleg Feri még mindig duzzog valamelyik sarokban.
Míra remegő szájjal, hálásan nézett fel barátnőjére. Megfogta a kis kezet.
   -Köszönöm – lehelte.
Krisztián csak pislogott értetlenül. Nehéz volt elhinni, hogy valakinek ennyire fontos, hogy minden terv szerint haladjon. Azt sem értette, hogy a nő ennyire rajong a karácsonyért. Számára ugyan olyan nap volt, mint a többi. Azoknak az érzéseknek is meg volt a maga oka, de nem akart velük foglalkozni. Elhessegette őket a fejéből. Tetszett neki a nő, és a kedvére akart tenni. Felállt a koszból, leporolta melegítő gatyáját és a két nőre pillantott.
  -Jobb, ha keresek egy másik vésőt, hogy be tudjam fejezni.
  -Rendben. Addig nem söprök össze. De ha nem gond, a vérmintás műveidet kidobálom – mondat Léda.
  -Na, jó, nem bánom – vigyorgott Krisztián, majd kilépett a földszintes családi házból.
Léda takarítani kezdett, Míra pedig befejezte a tölteléket.
******
Mivel Krisztián az házban nem talált több, a fa befaragására alkalmas eszközt, vagy egyéb szeretett fegyvereit nem akarta feláldozni a fenyőfának, elkezdte körbecsöngetni a szomszédokat. Összesen tíz ház volt az utcában, közülük csupán kettőnél nyitottak ajtót. Elsőként Míra közvetlen szomszédságánál próbálkozott. A balkéz felé eső kétemeletes, barack színű, vörös cseréptetős, kicsit mediterrán építésű ház ajtajánál, egy húszas évei elején járó, szőke hajú, nagyon dekoratív nő jelent meg vörös köntösben. Krisztián biztos volt benne, hogy valamit félbe szakíthatott. A nő nem tudott neki vésőt adni, de a kék tekintet azt sejtette, hogy mást viszont szívesen megosztana az új szomszéddal. A hasziendával szemközti ház ajtajában egy alig öt éves kislány jelent meg, szőke angyalhaja magas szökőkútba fogva a fején, csoki maszadék kerek kis arcán, melyből mély rózsaszín ruhájára is jutott bőven. Kedvesen mosolygott rá megmutatva gyöngyszerű tejfogait, melyekből egy-kettő már hiányzott. Kék szemei vidáman csillogtak.
  -Szia! Te vagy a Jézuska? Mit hoztál? Nem az ablakon kellene bejönnöd? És miért vagy koszos? Én egy autós Barbie-t kértem. Olyan szép. Azt hoztál ugye? Nagyon jó voltam ám egész évben.
 Krisztián csak mosolyogni tudott a kicsi szóáradatát hallva. Ekkor tűnt fel a konyhából a kezét törölgető, hosszú barna hajú, alacsony édesanya. Bocsánatkérően mosolygott a férfira miközben csípőjére ültette kislányát.
  -Ő nem a Jézuska Zsuzsi. A Jézuska később jön. Majd, ha sötét lesz.
  -Akkor ő kicsoda? – mutatott Krisztiánra Zsuzsi.
  -Én is az utcában fogok lakni. Gellért Krisztián vagyok - nyújtotta kezét az édesanya felé.
  -Molnárné Rácz Réka – mosolygott az asszony. – Üdvözlöm az utcában. Miben segíthetek?
  -Sajnos eszköz hiányban szenvedek. Esetleg kölcsön tudna adni egy vésőt?
Réka mosolygott.
  -Igen. Természetesen.
Eltűnt a házban. A konyhából édes sütemény illata áradt. Aligha nem bejgli sült a sütőben. Kíváncsi volt, vajon Míra is készít ezen, a hagyományos ünnepi süteményből. Réka gyorsan visszajött, kezében egy régi, de elég masszívnak tűnő vésőt tartott.
  -Remélem ezzel sikerül. Az enyém sajnos beletölt a fába – mosolygott Krisztián.
  -Sok szerencsét – mosolygott vissza a nő.
  -Szia – integetett Zsuzsi.
A férfi vissza, és már el is indult Míra, takaros kis földszintes házikója felé.
Ezek után már könnyen ment a faragás. Léda, miután a fenyőfa masszívan állt a fatalpban, összesöpörte a maradványokat, majd közösen visszaállítottak a berendezési tárgyakat eredeti helyükre. Krisztán vágya teljesült, Míra éppen a bejgli tésztákat töltötte a hagyományos diós és mákos masszával.
  -Te kiskorodban is mindig ott szimatoltál anyukád körül a konyhában? – kérdezte mosolyogva Míra. Egyszerűen nem tudott haragudni erre a férfira. Túlságosan is szimpatikus volt neki.
  -Igen. Mindig. És rendszerint megkaptam a töltelékes tálat, miután kiürült – ugráltatta meg szemöldökeit Krisztián.
Míra értette a finom célzást és a fakanállal, együtt átnyújtotta a tálat.
  -Léda! Kéred a diós tálat? – kiáltott a nő, hogy barátnője biztosan meghallja a másik szobában. 
Válasz helyett a kis nő besüvített a konyhába, átvette a tálat, és már a szájába is tömte a fakanál végét. Elégedetten cuppogtak mellette, Mírát pedig elégedettséggel töltötte el. Mindig is ilyen meghitt készülődésre vágyott. Olyanra, mint gyermekkorában. Szerette, ha sokan vannak körülötte. Mindig is nagycsaládra vágyott, de sosem teljesült a vágya. Roland csak egy gyereket akart. Legalábbis tőle! Míra, az ég áldjon meg! Szedd már össze magad! Két vendégére pillantott, akik épp az utolsó maradékokat pucolták ki a műanyag tárolókból. Elmosolyodott.
  -Remélem, hogy a süti is ennyire ízleni fog.
  -Bifftof – selypegte Krisztián kanállal a szájában és mennyei élvezettel az arcán.
Míra újabb keverőtálat vett elő a szekrényből és elkezdte kimérni a lisztet.
  -És most mit készítesz? – érdeklődött a férfi.
  -Mézes, fűszeres párnácskákat. Saját találmány – mosolygott rá a nő.
  -Nagyon finom, majd meglátod – vigyorgott Léda újabb adag tölteléket összekaparva magának a tál aljáról.
  -Ha ilyen jó háziasszony vagy, feleségül veszlek – mormogott a férfi csukott szemmel újabb mákos krémmel a szájában. Élvezte, ahogy szétolvad a nyelvén. De hírtelen beálló csend kizökkentette. Kinyitotta zöld szemeit, hogy megtudja mi a baj.
Léda nekiállt mosogatni, hogy ne kelljen semmit mondania. Míra szemei elkerekedtek és megteltek fájdalommal. Krisztián nem tudta most mit kellene mondania. Csak hebegett-habogott.
  -Bo… bofánat. Én nem úgy gondoltam… sak.
  -Krissz. Segítenél nekem előszedni a karácsonyfadíszeket?  Elég magasan van. Székről se nagyon érném el.
Krisztián azonnal kapcsolt. A mosogatóba tette a tisztára kapart edényt és követte a pöttöm szőkeséget.
Míra a keltésztával kezdett el foglalkozni, hogy lekösse remegő kezeit. Ennyit arról, hogy gyorsan túllépek minden találkozáson! Morogta magának.
  -A legfelső szekrényben van karton dobozokban – mutatott Léda az említett fehér ajtóra. Krisztián lábujjhegyre állva leemelte a dobozokat és közösen bevitték a nappaliba.
  -Mivel bántottam meg? – kérdezte halkan a férfi. Léda lenyomta a hifit és bekapcsolta a tévét. A híreket minden nap meg szokta nézni. Leült a kanapéra.
  -Míra egy éve vált el a férjétől. Az a szemét megcsalta. Már egy jó ideje viszonya volt a mostani élettársával. Kicsit rosszul érinti még a dolog. És ma idejött hozzá, hogy elvigye a közös fiúk régi kiságyát és játékait. Szokásához híven kicsit még megalázta Mírát, majd távozott.
  -Egy év nagy idő. Nem kellett volna már túltennie magát rajta? – kérdezte Krisztián körbe sétálgatva a helységben.
  -Te még sosem voltál házas, ugye? –a férfi megrázta a fejét. – Akkor nem értheted meg teljesen. Én sem tudom pontosan min mehetett keresztül. De azt látom, hogy elég mély a seb. Azóta nem is igazán randizott. Egy-két első randira elment, de, az ő elmondása szerint, mindig kiverte a víz és felfordult a gyomra tőlük.
  -Ezek szerint nem nagyon tartják a kapcsolatot a volt férjével.
  -Még enyhén fogalmaztál. Majdhogynem gyűlöli. Ahol tudja, kerüli a találkozást. Az a féreg sosem volt egyenes senkivel. Mindenkivel úgy beszélt, mintha a seggéből rángatta volna elő. Mindig viszketett a tenyerem, ha a közelemben volt. Próbáljunk meg jobb témát találni – vetette végül fel Léda, mert érezte, hogy megremegett a gyomra a régi emlékektől.
 Krisztián egyetértően hümmögött. Megakadt a tekintete egy közös fotón, ami Mírát és egy szőke kisfiút ábrázolt. Nyílván az övé. Mosolygott. Nem hasonlított annyira, az anyjára. Nyilván apja génjeit örökölte.
  -De most látok először érdeklődést a szemeiben – mondta Léda.
  -Valóban? – nézett fel Krisztián a fényképről.
  -Igen. Így már rég nézett férfira, mint most rád. És úgy látom, hogy te is érdeklődsz iránta. Igazam van?
  -Ennyire feltűnő? – mosolygott a férfi.
  -Eléggé – bólintott Léda. – Örülök neki, ha végre megint történik valami az életében. De ne használd ki.
  -Vagy bosszút állsz?
  -Eltaláltad – mosolygott sokat sejtetően Léda megmutatva a fogait.
  -Elhiszem. A saját bőrömön tapasztaltam mire vagy képes – dörgölte meg a kobakját Krisztián.
  -Akkor ehhez tartsd magad.
Ekkor toppant be Míra kezeit törölgetve egy konyharuhába.
  -Figyelitek a híradót? – kérdezte a képernyőre mutatva. Mind a ketten oda néztek. A képernyőn épp egy mikulás kosztümöt, viselő férfit mutattak. A kép eléggé homályos volt, valószínű, hogy egy biztonsági kamera felvételéről vágták ki. A kép összetöpörödött a képernyő jobb sarkában, hogy a csinos műsorvezető nő láthatóvá váljon.
  -Felhívjuk kedves nézőink figyelmét, hogy az ünnepek alatt fokozottan figyeljenek értékeik biztonságára. Az elmúlt két napban a rendőrségnek még mindig nem sikerült elfognia a Tolvaj Télapó néven elhíresült bűnözőt, akit három lakás kirablásával gyanúsítanak. Ha bárhol látják ezt a férfit– itt egy fantomképet, mutattak – kérjük, értesítse a rendőrséget!
 A három ember összenézett.
  -Miért kell Szenteste napján ilyeneket művelni? – kérdezte Míra lerogyva a kanapéra.
  -Talán, mert nem telik arra, amire kell. Vagy, mert ilyenkor sok lakás üresen marad – vont vállat Krisztián. – Minden esetre azért mi is figyelünk.
  -További híreink. A tegnapi napon elhunyt az a táncosnő, akit heves rosszulléttel szállítottak kórházba a reptérről, miután összeesett a váróban. Az orvosok tájékoztatásából kiderült, hogy a nő halálát kokain túladagolás okozta, mely nem szájon, hanem a mellében lévő implantátumból került a szervezetébe. A boncolást végző orvos szerint figyelmetlenség okozta a balesetet. A rendőrök feltételezése szerint az elhunyt nő is tagja volt annak a bűnszervezetnek, mely drogokat csempész ki és be az országból… - ekkor Krisztián kikapcsolta a készüléket.
  -Na! – mordult Léda. – Még néztem.
  -Miért nem hallgatunk inkább karácsonyi dalokat?
  -Én benne vagyok – lépett Míra a lejátszóhoz. – Legyen kicsit táncosabb a zene, vagy meghitt hangulatot szeretnétek.
  -Nekem teljesen mindegy. Rád bízom – mosolygott a férfi. Zöld szemei csillogtak, ahogy a háziasszonyt nézte.
Léda a fejét csóválta.
  -Ezt mindjárt gondoltam. De jómagam inkább a táncos, vidám zenére szavaznék, mert egyelőre még nincs kedvem sem áhítatba esni, sem pedig elaludni.
Ezzel a kérdés eldőlt. 
  -Nem is értem valaki, hogy ajánlhatja fel a saját testét drogcsempészésre – ráncolta a homlokát Míra. 
  -A pénz nagyúr – vont vállat Léda.
  -Na jó, inkább lássuk azt a karácsonyi zenét – ezzel a háziasszony elindította a CD lejátszót, a híradóban hallottak hatása, pedig tovaszállt a nappaliból. Legalábbis két ember tudatából.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése