Második fejezet

Kedves karácsony-rajongó barátaim!

Sajnos a munka miatt kicsit elhanyagoltam a karácsonyi blogot. Éppen ezért ma duplázni fogok, ami a fejezeteket illeti :-) Remélem elnyeri a tetszéseteket és segít a ráhangolódásban :-)

Jó szórakozást!

Joyo

"2;
…és a folytatás sem jobb!
Délelőtt 9 óra
  A földút nagyon kátyús volt. A kis fekete autó végig zötykölődött rajta és leparkolt egy kopott, rozsdás kapu előtt.
  -Jó napot – intett a kapun túlról egy köpcös, pirospozsgás arcú ötvenes éveiben járó férfi.
  -Jó napot. Jöttem a fámért – mosolygott Míra.
  -Jöjjön. Azonnal kivághatja.
Míra megtorpant. Jól hallottam? Kivágni? Én?
  -Elnézést – érte utol a férfit Míra. – Azt mondta, hogy én fogom kivágni? Mármint fűrésszel és baltával?
  -Nos…nem egészen – Míra gyomrából picit engedett a görcs, de csak addig, amíg a borvirágos orrú pasas rá nem villantotta foghíjas vigyorát a következő mondat kíséretében: - Van láncfűrészem. 
  -Azt hittem, hogy már útra készen fog várni mire megjövök, és rakhatom is a kocsiba.
  -Sajnos közbejött valami. Nem volt időm kivágni. De ha gondolja, majd segítek.
  -Az nagyon jó lesz.
  -Adok néhány tippet. 
  -Sejthettem volna – sóhajtott fel csendesen Míra.
Mire elérték a kiválasztott fenyőfát, fekete bundás csizmája talpára, plusz tíz centi agyagos föld tapadt. Minden lépésnél próbálta lerúgni magáról, de nem sok sikerrel.
  -Szólhatott volna előre, hogy nekem kell kivágni. Akkor hozok magammal segítséget.
  -Már elnézést kértem kisasszony. Segítenék, de a legutóbbi vágásnál meghúztam a hátam.
Míra, a fickó leheletéből ítélve inkább arra tippelt, volna, hogy a rumos üveget húzta meg.  
Mikor meglátta az általa kiválasztott kétméteres ezüstfenyőt, már mosolygott. Legalább a fa megvolt. Az alakja egyszerűen tökéletes volt. Éppen ezért esett erre a választása. A neve ott lobogott a fa csúcsára kötött cédulán. És már ki is fizette. Nem volt olcsó, de a tökéletes Karácsonyért bármit. Úgy gondolta, hogy fia rosszul viselné az ünnepeket az apja nélkül. Éppen ezért ki akart tenni magáért, hogy Lacit boldognak lássa a karácsonyfa alatt ülve.
 A termesztő a kis fabódé mellől felemelt egy benzines láncfűrészt.  Odanyújtotta Mírának.
  -Azt javaslom, hogy előbb jelölje be, és hasaljon neki.
  -És amíg én szenvedek, maga mit fog tenni? – érdeklődött Míra a szerkezet súlyát mérlegelve.
  -Iszom a gyógyteámból, aztán csatlakozom, megnézem, hogy halad.
  -Aham. Egész korrekt – ezzel Míra hátat fordított a fickónak és célba vette az ezüstfenyőt.
Először csak körbejárta. Nem tudta, hogy hogyan is kezdjen hozzá. Még soha nem vágott ki fát. A bódé felé nézett. A férfi épp egy termoszt vett elő és öntött magának abból a bizonyos gyógyteából. Elég sötét színű volt. Míra mélyet sóhajtott, mikor a termelő vastag kabátjának zsebéből előkerült egy kis laposüveg és alaposan kibélelte a tartalmával az itókát.
A nő végül inkább arra koncentrált, ami rá várt. A fára. Letérdelt, mert tudta, hogy másként nem fog menni. A fűrésszel kijelölte a vastag törzsön, hogy mégis hol kellene elkezdeni a vágást. Buzgón imádkozott, hogy ne csináljon rosszul semmit. És főként azért, hogy meg tudja őrizni hidegvérét. Amiből már amúgy sem sok volt neki. Roland reggel alaposan megcsapolta. Megragadta a fűrész motorjának zsinórját, és megrántotta, ahogy azt a filmekben látta. A motor felköhögött. Míra újra rántott egyet. Újabb halálhörgés szakadt ki a masinából.
  -A jó fenébe is! Indulj már el! – morogta, majd rántott rajta egy utolsót, a láncfűrész, pedig életre kelt. Bár azzal a lendülettel magas tartásba emelt kezekkel hanyatt vágódott a fenyőfák között. A szerszám kicsúszott az ujjai közül. Nagy nehezen feltápászkodott az agyagos földről. – Óh, hogy fordulnál fel te is a szeretet ünnepén! – szitkozódott, ahogy csak telt tőle, mikor levette a fekete szövetkabátot, és felfedezte a jókora agyagos sárfoltot a hátán! – Remek! Vihetem ezt is a tisztítóba, télvíz idején! Hol a fenében vagy? – kereste Míra a benzines fűrészt, de sehol sem találta. Füttyögetett neki, kérlelte, hívogatta, majd, mikor rájött, hogy a neveletlen műszaki cikk nem fog hallgatni rá, elindult a fenyőfák között a hang irányába. Mikor félrehajtott egy nagyobb ágat, megpillantotta az engedetlen láncfűrészt. A kis csalafinta éppen a kertkapu felé szökött, miközben köhögő motorjától hajtva araszolgatott a gyér fűben.  Míra utána nyúlt, de a szerszám kitért az útjából és bebújt egy fa alá. A nő feltűrte pulóvere két ujját, térdre ereszkedett és utána mászott. A fűrész ekkor kirontott rejtekéből és iszkolni kezdett. Míra négykézláb utána mászott, majd megragadta a fogantyúját és diadalittas csatakiáltással a magasba emelte!
A láncfűrész remegett a kezében, ahogy megközelítette az ezüstfenyőt. Térdre ereszkedett, a jelöléshez illesztette a fogazatot, majd megnyomta a gépen lévő fekete gombot, s már fűrészelt is. Csak úgy röpködött szanaszét a faforgács, ahogy a láncfogak zabálták a fatörzset! Míra köpködött, pislogott, ahogy az arcának verődött a melléktermék. De már érezte, hogy jó úton jár. 
 A termesztő mosolyogva nézte a fiatal nő erőlködését. Nagyokat kortyolt a rumos teából, majd jobbnak látta, ha közelebb megy, de azért azt a két méter távolságot megtartotta, saját biztonsága érdekébe. Míra ki volt vörösödve, és eléggé veszélyesnek tűnt láncfűrésszel a kezében. Már csupán a vastag fekete, rénszarvas mintás garbó volt rajta, és a lábaira feszülő sötétkék, vastag farmer, melyet alaposan összekent az agyagos földdel. Ugyan így járt fekete csizmájával is. Nyaka köré élénk bordó sálat tekert, amit olykor-olykor idegesen hátra dobott. Bordó kesztyűi a szövetkabáton pihentek, amit a fenyő ágaira terített. A motoros fűrész csak úgy falta a fenyő törzsét. Jól haladt, a felén már átvágta magát. Talán az segített, hogy  a törzs helyére ex férje nyakát képzelte. Így bosszút állhatott az aznapi veszekedésért, anélkül, hogy komoly sérüléseket okozott volna.
  -Minden rendben kisasszony? – köszörülte meg a torkát az idős termelő.
  -Ó, hogyne. Mindjárt kész.
  -Azt javaslom, hogy a végén vágjon a törzs felénél egy nagyobb éket, aztán feszüljön neki teljes testtel.
Míra kivételesen nem küldte a férfinem eme képviselőit melegebb éghajlatra. Tudta, hogy az most nem segítene. Pontosan követte a férfi utasításait, a fa, méltóságteljesen eldőlt a sárba, ő pedig nem éppen kecsesen utána. Néhány pillanatig csak feküdt fenyőágak szúrós ölelésében, kihasználva a spontán pihenőt, majd kipirultan, fűrésszel a kezében, lihegve egyenesedett fel. A fát nézte. Csak megtette.
A férfi odasétált.
  -Született tehetség.
Míra átszellemült arcától kicsit megtorpant.
  -Fogja be a száját, és inkább segítsen kivinni a kocsihoz.
A földtulaj engedelmeskedett. Ezt látta a legjobb megoldásnak a nő szemeit látva. A rumos tea még nem szédítette meg annyira, hogy eltompuljon a veszélyérzete. És az most azt súgta, hogy jobb nem ellenkezni ezzel a nővel. Míra olyan volt, akár egy kitörni készülő vulkán. Még csak fortyogott a felszín alatt, de szemein keresztül látszott, hogy a robbanás már nincs olyan messze. És ő nem akart a közelben lenni, mikor kitör. Tudta, hogy azt nem tenné zsebre.
  -Majd én kihúzom, madám. Maga csak nyissa a kocsit.
Míra bólintott. Jobb szerette, ha a férfiak ilyen kezes báránnyá válnak. Akkor nem hozták ki a sodrából. Végig bukdácsolt a sáros úton kisebb-nagyobb fenyőfák között szlalomozva. A sorok között néhol már csupán a tönk hirdette, hogy itt valamikor még fa állt. Némelyik még nagyon kicsi volt, másoknak a csúcsán ott lobogott a cédula, jelezve, hogy érte ma még eljönnek.
Kinyitotta a központi zárat, és felbillentette a csomagtartó fedelét, leszerelte a kapatartót, majd lehajtotta a hátsó ülés támláját.
A termesztő megállt a kapuban.
  -A csomagtartóba óhajtja rakni?
  -Oda óhajtom. Miért? Mire gondolt? – Míra összefonta két karját a mellei alatt. Ez nem olyan kérdés volt, amire választ várt. Legalábbis akkor, ha az ember nem akart nagy maflást. Mert kinézte a nőből. Inkább csendben maradt. Majd rájön a hölgy, hogy rossz a terv. Hogy is van a mondás? „Az ember a saját kárán tanul!” És valószínű addig még meg fogja rugdosni a kocsit és a fát.
  -Jöjjön, illesszük be – intett a fejével Míra.
A férfi oda vonszolta az ezüstfenyőt és ketten felkapták. Míra szisszent is egyet, hiszen fajtájánál fogva igencsak szúrós természetű egy fa volt új kedvence. Nagy nehezen betuszkolták a szűk helyre. A férfi párszor megmozgatta, hogy stabilan áll-e, de csak a fejét csóválta.
Idő közben újabb megrendelő érkezett, előre látóan egy platós terepjáróval. Míra nem vett róla tudomást. Makacs volt! Szörnyen makacs! Mindent elrendezett. Már egy héttel korábban megírta a listát, hogy mit kell elintézni. Igazi kis ütemterv volt, percre pontosan előjegyezve, hogy mit mikor kell megtenni. Elő halászta a farzsebéből és széthajtogatta.
„10: 30 – pulyka töltelék kikeverése”
Az órájára pillantott. Tíz órát mutatott. Remek, van fél órája, hogy haza érjen. Még szerencse, hogy a hozzávalókat már két nappal korábban beszerezte. Ezen gondolkodott, miközben kifarolt a kavicsos, göröngyös bekötőútra. Az már fel sem tűnt neki, hogy a termelő sűrűn kereszteket vetve nézett utána.
 Úgy tervezte, hogy tizenegyig kikeveri a tölteléket, utána nekiáll ajándékot csomagolni. Remélte, hogy Attila örülni fog az autópályának, amit vett. Végül is, miért ne? Hiszen többször is felhívta rá a figyelmét, hogy a legjobb barátjának is van, és milyen jókat szoktak játszani, mikor átmegy hozzá. Néha pedig teljesen véletlenül pont akkor hívta be a nappaliba, mikor a tévében reklámozták. Ilyenkor ártatlan arccal a képernyő felé mutatott:
-Jé! Nézd csak! Ez, azaz autópálya, amit Misi is kapott a szülinapjára. Látod milyen szuper. Mekkora! Szerinted nálam elférne?
És mind e mellé ártatlanul pislogott felé szőke szempilláival.
Emlékeiből veszett dudaszó és villogtatás rántotta vissza. Míra csak pislogott, ne értett semmit. Miért villogtatnak? Ekkor tűnt fel neki a nyikorgás. A visszapillantó tükörben látta az okot. A csomagtartó fedele nyekergett, csapkolódott fel-le. Nem volt, ami megtartsa. Míra ijedten beletaposott a fékbe.
  -Úr Isten! Hol a fa?!
Mit sem törődött a dudakoncerttel, amit a méltatlankodó autóstársak adtak a produkció tiszteletére. Elhagyta a tizenötezer forintos ezüstfenyőt!
Félre húzódott az út szélén és kitette a vészvillogót. Az országút egy erdőt szelt ketté, tehát a fa bárhol elbújhatott. Felhúzta sapkáját és a kabátját. Nadrágján az agyagos sár már teljesen megszáradt, hála a kocsi fűtőrendszerének. Ahogy ment, kis mozaikdarabkákban pergett le róla, természetesen nyomot hagyva az anyagban. Egy kilométer után meg is látta. A fenyő a bekötőút kanyarjában hevert magányosan. Míra káromkodott egy cifrát, s elkapva a törzsét, elindult vele vissza a kocsihoz. A fa, szinte sértődötten surrogott az aszfalton, hogy kiesett a kocsiból.
  -Jól van, ha ezt tudtam volna, akkor rád kapcsolom a biztonsági övet! – morogta vissza a nő.
Némi mérlegelés után úgy döntött, hogy nem próbálkozik újra a csomagtartós megoldással, inkább bevállalja, hogy piszkos és fenyőtüskés lesz az autója. Az már így is összesározta, a kesztyűje, pedig tiszta gyanta lett. Ennél rosszabb már nem jöhet! Kicsit előrébb tolta az első üléseket, az árokba fektette leendő karácsonyfáját és betérdelt a hátsó ülésre, majd minden erejével húzni kezdte a törzset. Nagyokat nyögött, levegő után kapkodott, minden izma belefeszült. Közben veszettül káromkodott. Még önmagát is szidta, amiért nem fogadta el a kisbuszt, mikor apja reggel felajánlotta. Akkor már rég a városban lehetne. Ehelyett negyed órája birkózik egy fenyőfával, ami nagyon nehezen adta meg magát! Felhorzsolta a kezét, szálka és fenyőtüske állt a tenyerébe, és érezte, hogy már a gerincén is folyt a víz. Közben átért a kocsi másik oldalára. Újabb heves dudakoncert érkezett, és néhány keresetlen beszólás, melyek a hátsóját méltatták egyéb jelzők és pozitúrák kíséretében. Míra érezte, hogy egyre idegesebb. Jellemző a férfiakra! Ahelyett, hogy segítenének, inkább rád másznának! Nem mintha Míra bármelyiket is méltányolta volna jelen pillanatban. Próbálta megnyugtatni magát. Ha idegeskedik, azzal a fa nem fog bemászni a hátsó ülésre. Csak magának árt vele. És az ünnepi hangulatának. A hangfalakból a „We whis you a Merry Christmas” című karácsonyi dal szólt.
Nyugalom! Hiszen az ajándékok megvannak, az ünnepi menü hozzávalói szintén, a főszereplő délben érkezik, fia kellemes melegben épp édességgel tömi a hasát, a fenyő is itt van, csak épp úgy viselkedik, mint egy gyerek, és estére havazást ígértek, tehát fehér Karácsonyuk lesz. Minden vidám, minden csodálatos! Éljen a szeretet ünnepe…  
  -Hé, cica! De lennék karácsonyfadísz rajtad!
  -Óh, hogy fordulnál fel!
Így elég nehéz a középpontban maradni! Míra idegesen rántott még egyet a fán, s az végre valahára a helyére csúszott. Leengedte a hátsó ablakot, hogy lehetőleg ne tőrje ketté a fát. Kiigazította a csúcsot a nyíláson, visszament a másik oldalára, beljebb nyomta a törzset és rácsukta az ajtót. Két tenyerét a kocsi oldalának támasztva kicsit lehajtotta a fejét, míg végre egyenletesen kezdett lélegezni.
  -Végre – nyögte elégedetten.
Visszarogyott a volán mögé és kesztyűit az anyósülésen heverő kabátjára dobta. Úgy érezte keresztet, vethet rájuk. Ragadtak a gyantától, és nincs az az intelligens mosóport, ami ezt megmenti! Pedig mennyire szerette őket. Finom melegüket, puhaságukat! Mélyet sóhajtott, kicsit feljebb tekerte a Jingle bells hangerejét és mikor úgy érezte, hogy megnyugodott, ráadta a gyújtást."