Negyedik fejezet :-)

Újabb fejezet :-) Remélem már vártátok... hamarosan képek és leírás a hétvégi mézeskalács sütésről :-)

"

4;

A nemek háborúja!

  Még, hogy én leszbikus! – Míra még mindig alig látott a vörös ködtől, ami az agyára ereszkedett. Becibálta az ezüstfenyőt a nappaliba és mellé rogyott.

  -Pont én? Tipikus férfi! – morogta tovább hangosan. Ki kellet adnia magából a feszültséget, vagy úgy érezte, felrobban.

  -Ha nem mutatsz egy férfi iránt szexuális hajlandóságot, máris leszbikusnak bélyegez!

Még szép, hogy kirúgta az otthonából! De akkor miért érez lelkiismeret-furdalást?  Hátra söpörte kusza tincseit az arcából és nagyot fújt. Lehet, hogy túl goromba volt?

Tulajdonképpen, ha így megy tovább, akár erényövet is kérhetnél a Jézuskától, vagy tudod mit? Az újév kezdetével húzzál fityulát és állj be apácának! – gúnyolódott vele a belső hang.

-Jaj, mintha te azt olyan jól tudnád!

Figyelj öreglány, én hozzád vagyok nőve! Ha te nem szexelsz, akkor én sem fogok! Kapd már össze magad!

Míra közben oda mászott a hifitoronyhoz és betett a lejátszóba egy karácsonyi CD-t. A zene talán majd lenyugtatja benne a hőzöngő feministát. Legalábbis nagyon reménykedett benne. Bal alkarjába még mindig lüktetett a fájdalom. Lehúzta magáról a szakadt pulóvert. Fájt érte a szíve. Nagyon szerette, de tudta, hogy menthetetlen. Kisétált az előszobába, lerúgta sáros csizmáit, lehámozta magáról a koszos farmert és előkereste az elsősegély ládát. Alaposan kitisztította a sebet, majd elégedetten szemlélte a jókora kötést. Ahhoz képest, hogy egyedül készítette, egész jó lett!

Felhúzott valami játszóruhát, és nekilátott, hogy előkerítse a szerszámokat, melyekre a fenyő befaragásához volt szüksége. Tűvé tette érte az egész házat, de sehol sem találta a ládát. Miután kimászott az előszobai szekrényből, melyben eddig, derékig el volt merülve, a sarkára ült.

  -Lehet, hogy Roland még a múltkori látogatásnál magával vitte?

Úgy nézett ki a dolog, hogy a válasz: igen. Míra jógalégzéshez folyamodott, hogy megelőzze az idegességet. Meg fogja oldani. Eddig is megoldotta a felmerülő problémákat, és abból reggel óta már nem keveset kapott. Nem tudta, hogy miért játsszák ezt vele a karácsony angyalai, de nem tartotta viccesnek. Pláne, azért, mert, mint kiderült, szembe kell néznie azzal a férfival, akit szó szerint kirugdosott a házból, majd sértődötten az orrára vágta az ajtót. De nincs más megoldás. Talán neki volna elfekvőben valahol egy vésője és egy kalapácsa.

Előkerített egy hajgumit és rögtönzött kontyba szelídítette sörényét. Felhúzta télikabátját, csizmáját és már lépett volna ki az ajtón, mikor is egy kemény testbe ütközött. Volt férje állt a küszöbön és éppen kopogtatásra emelte bőrkesztyűs kezét, mikor az ajtó magától feltárult, és ex neje ágyúgolyóként belé csapódott.

Míra hátrasimította elszabadult tincseit, és összevont szemöldökkel felnézett Rolandra. Az amúgy is röpködő mínuszokhoz képest még jobban megfagyott körülöttük a levegő.

  -Te meg mit keresel itt? – szalad ki Míra száján az első gondolat.

  -Nekem is volna jobb dolgom, de a kiságyért és a játékokkal teli ládáért jöttem. Tudod, amikről reggel telefonon beszéltünk. Vagy már megint annyi nyugtatót vettél be, hogy kiment a fejedből?

Míra gyomra görcsbe rándult. Azoknak a nyugtatóknak köszönhette, hogy házasságuk utolsó egy évét ép ésszel átvészelte, de kis híján azok miatt a pirulák miatt veszítette el a fiát. Majdnem a férjének ítélték Attilát. Az orvosi vélemény, még időben megérkezett. És a válást követően minden gyógyszert lehúzott a vécén, a műanyag dobozokat pedig rituálisan elégette a kandallóban…minden családi képpel együtt, amin Roland is szerepelt.

  -Nagyon jól tudod, hogy már majdnem egy éve nem élek gyógyszereken. És nem, nem felejtettem el. Összekészítettem. De azért ez szemétség tőled.

  -Mégis miért? Én vettem – mondta szárazon Roland. Úgy nézett ki, mint mindig. Mint, akit skatulyából húztak ki. Sötétszőke haja hátrazselézve, fekete szövetkabátján és élére vasalt sötét nadrágján semmi gyűrődés, semmi szösz nem látszódott. Hideg kék szemeiben semmiféle érzelem nem tükröződött. Keskeny ajkait penge vékonyra húzta. A menő plasztikai sebész! Míra bezzeg, vele ellentétben rendezetlennek, toprongyosnak érezte magát. S ahogy a volt férje végigmérte, ismét eluralta a kétségbeesés, hogy semmiféle kellem, vagy báj nincsen benne, ami egy férfiban megmozdítana bármit is.  Nem is csoda, hogy Roland megcsalta, végül pedig elhagyta!

 Míra sarkon fordult, és kihozta a nappaliból a dobozba csomagolt kiságyat és a játékos ládát, majd a férfi kezébe nyomta.

  -Helyes. Ezt kapja Adrienn karácsonyra.

Míra szemei kikerekedtek.

  -Ennyire smucig nem lehetsz. Ahelyett, hogy újat vennél, inkább a fiad emlékeit ajándékozod a nejednek, csak, hogy olcsón megúszd az ajándékozást?! – Míra fel volt háborodva.

  -Miért ne? Gondolom te nem tervezted, hogy újra használni fogod.

Legalább ne mosolygott volna úgy, ahogy mosolygott. Mintha azt üzente volna: - Neked már úgy sem lesz több gyereked!

  -Azt hittem, azért jöttél, hogy elvidd őket. Pluszsértésekre nincs szükségem. Kérlek, távozz.

Míra védekezően összefonta két karját a mellei előtt.

  -Már megyek is. Még be kell faragnom a fenyőfámat, és fel kell díszítenem a feleségemmel. Te egyedül csinálod?

A nő úgy érezte, mintha arcon csapták volna.

  -Semmi közöd hozzá – sziszegte Míra.

  -Jut eszembe… szerszámok nélkül nehéz lesz befaragni a fenyőfádat – ezzel Roland a hóna alá csapta a kiságy dobozát és elindult lefelé a verandáról, mint, aki jól végezte dolgát.

  -Szívtelen dög vagy, Almási Roland! – morogta az asszony. Érezte, hogy a gyomra háborog és leveri a hideg veríték, a térdei pedig remegni kezdenek.

  -Boldog karácsonyt Mirabella - Roland hátra sem nézve búcsút intett, majd betette a doboztn és a ládát a luxusautó hátsó ülésére és elhajtott.

Mírát szíven szúrta ez a párperces közjáték. Legszívesebben üvöltött volna. Ki akarta ordítani magából a fájdalmait. Roland minden fájdalmát eszébe juttatta, s még azt a tudatot is megerősítette benne, hogy rajta kívül egy férfinak sem kellett. És így, hogy elment, már neki sem. Akkor mégis kinek? Valóban magányos volt. Mégiscsak hiányzott neki egy férfi, aki szerelemmel szereti.

  -Hagyd már abba! Itt volt, gonoszkodott veled, majd elment! Mint mindig! Itt a Karácsony! Próbálj meg kikecmeregni ebből a gányából! És sürgősen keríts egy vésőt és egy kalapácsot!

Mélyet sóhajtott és a szemközti házra nézett. Abban reménykedett, hogy undok viselkedés ide, házból kihajítás oda, azért Krisztián megszánja, és felajánlja, hogy befaragja a fenyőfát az ős öreg fatalpba. Behúzta maga után a bejárati ajtót, és a kabátot összefogva magán, átbukdácsolt a tükörjéggel borított kihalt úttesten, majd megállt a világosbarna ajtó előtt, s mire vacillálhatott volna, már be is kopogott. Idegesen toporgott a lábtörlőn.

Vajon gyerekes dolog volna, most elszaladni? Itt sem jártam. Nem én kopogtam!  De már nem volt menekvés, fordult a kulcs a zárban.

  -Á! Maga az? – vigyorgott pimaszul Krisztián. Ő is átöltözött. A világos garbó és farmer helyett rajta is melegítő volt. Pont olyan, mint az apjának. Ezen Míra jót derült. Fel sem tűnt neki, hogy ez kiköltözött az arcára is.

  -Azért jött, hogy bocsánatot kérjen, vagy, hogy kinevessen? – kérdezte a férfi az ajtó szélének támaszkodva.

  -Egyik sem. Szeretném kölcsönkérni a szerszámait.

A férfi tovább vigyorgott.

  -Azt hiszem túl becsül. Csak egy van, és az is hozzám nőtt. Vigyen engem is.

Míra ismét jóga légzéssel próbálkozott. Úgy tűnik, hogy ez a férfi nem őt szúrta ki magának, szimplán csak ilyen volt a természete.

  -Mondták már magának, hogy elképesztően tapló humora van?

  -A csípős humor is része cégünk szolgáltatásainak. De most, hogy mondja, párszor már a fejemhez vágták. Elnézést, általában jobban uralom. De ha fogást találok, nehezen bírok magammal. És maga sorozatban adja a magas labdákat – a nő tekintete láttán megköszörülte a torkán. – Szóval a fenyőt szeretné befaragni.

  -Nocsak – szalad fel a nő egyik szemöldöke. – Tud maga, ha akar. Van hozzá felszerelése?

 -Igazság szerint nincs vésőm, de kerítek valamit, amivel megoldhatjuk – mondta Krisztián. Legalább lehetősége nyílt rá, hogy bejusson a házba és körbenézzen. Azt látta, hogy a célszemély dobozokat vitt el a nőtől. Még azt kellett kideríteni, hogy Míra tudott-e egyáltalán a volt férje üzelmeiről. És ha igen, akkor mennyit? Vajon eleget-e ahhoz, hogy felhasználhassák?

  -Rendben. Maga befaragja a fát, én meghívom arra a teára, és szent a béke.

Krisztián elégedetten bólintott. Lám, nem is volt olyan nehéz a bejutás. Úgy tűnt, ezen a környéken még élt a jószomszédi viszony. Az emberek megbíztak egymásban. Szerencsétlenek. Hát nem tudják, hogy mi van kint a való világban? Ő bizony tudta…

  -Ha megvannak a szerszámok, nyugodtan jöjjön be minden kopogás nélkül, valószínűleg könyékig benne leszek a pulykatöltelékben – rántotta vissza Krisztiánt a valóságba Míra hangja.

  -Oké. De kérhetnék valamit?

Míra megfordult háza ajtajában. Kíváncsian felvonta egyik szemöldökét.

  -Tegeződjünk. Ha már úgy is rád estem – vigyorgott Krisztián.

  -Rendben, akkor majd gyere – ezzel Míra mosolyogva becsukta maga mögött az ajtót.

Felrakott egy kanna teavizet a gázra és egy széket kihurcolt az előszobaszekrény elé. Felállt rá és kinyitotta a legfelső ajtót. Ott tartotta az összes karácsonyfadíszt kartondobozokba. Szerencsére Roland ezekre nem tartott igényt. Ő túlságosan is sznob volt ahhoz, hogy egyszerű, vagy éppen díszes üveggömböket tartson. Ő mindig új és trendi gömböket vásárolt. Olykor azon is összevesztek, hogy milyen fájuk legyen. Mű, vagy élő. A műben Mírát csak az riasztotta, hogy ex férje nem a hagyományos zöld örökzöldet nézte ki magának, hanem az akkor éppen divatban lévő betegesen fehér, vagy éppen koromfekete verziót! Mírát a hideg rázta a látványuktól. Ezen elmélkedett a girlandos dobozba kapaszkodott, mikor a bejárati ajtó hirtelen kivágódott, s besöpört rajta egy tornádószerű nő.

  -Míra! – nézett körül a kis szőke.

Míra későn kapcsolt, az ajtó nekivágódott a széknek és elsodorta. Ő, pedig leesett, magával rántva a kartont. A padlón ülve tért magához, angyalhaj és színes boák lógtak rajta, a doboz, pedig ferdén billegett a fején, akár egy mókás kalap.

  -Miért van az a gyanúm, hogy a Szentestét az ambulancián fogom tölteni? – leszedte a fejéről a kartont. Felnézett legjobb barátnőjére, aki még mindig az ajtóban állt. Szív alakú arca fal fehér volt. Nem tudta, hogy azért, mert érte aggódott, vagy attól, ami ide hajtotta.

  -Ne haragudj – nyújtotta a kezét Léda. Míra elfogadta és hagyta, hogy a kis nő talpra segítse. Ez enyhén szólva absztrakt volt, ugyanis, mikor végre sikerült felállnia, vagy húsz centivel Léda fölé magasodott.

  -Mi a baj?

  -Elhagyom Ferit – jött a magabiztos felelet, de Míra túlságosan is jól ismerte őt ahhoz, hogy tudja, nem gondolja komolyan. Már abból, ahogy Léda makacsul összeszorította a száját.

  -Mivel borított ki már megint? – kérdezte a háziasszony még mindig aranyszínű angyalhajat szedegetve a sajátjából.

  -Jól van, elmondom. Jól hallom, hogy teát főzöl?

A forraló abban a pillanatban kezdett el fütyülni.

  -Jól.

  -Remélem, megkínálsz – ezzel Léda elvonult mellette a konyhába.

Míg Míra a teát készítette, addig Léda leült az asztalhoz és lehúzta, fekete simléderes sapkáját rövid szőke hajáról.

  -Odaadta reggel az ajándékomat. Azt mondta, nem bírja tovább, szeretné, ha már ebben mennék a vacsorára.

Míra felvonta egyik szemöldökét. Közben a teafüves pálcát kevergette a forró vízben és a nő elé tette a bögrét. – És mi volt ebben a sértő?

  -Hogy is mondjam… nem tetszett az ajándék. Láthatta rajtam, mert megsértődött. Azt mondta, én sosem örülök semminek, amit ad– Léda tovább kevergette a zöld teát. Kellemes mandula illata volt. – Hozzá vágtam a pulcsit és eljöttem. Most pedig itt vagyok.

  -Mi lehetett olyan szörnyű azon a pulóveren, hogy így megsértett? – kérdezte Míra.

  -Karácsony mintás volt – mondta a kis szőke, s úgy nézett rá, mintha ez mindent megmagyarázott volna. Mikor erre csak egy tétova vállrándítás volt a válasz Míra részéről, ő folytatta. - Bár lehet, hogy kicsit túlzásba esett. Édesnek, édes volt. Csak nem rajtam – bökött a mellére. - Sötétkék háttér, és az elején Rudolph-ról egy totál – mutatta kezeivel Léda, és a gesztikulációból ítélve, a piros orrú rénszarvas képe betölthette az említett ruhadarab elejét. Méghozzá teljesen. Nem csodálta, hogy kiakadt. Nagyon szerette Ferit, de azért büszke is volt. És ilyet valószínűleg még kislánykorában sem tudott ráerőltetni, az édesanyja sem.

  -Ne szívd ennyire mellre. Jót akart.

  -Persze. De most nagyon felhúzott. Tudja, hogy még rózsaszínt sem hordok, nem, hogy ilyeneket. Szeretem a Karácsonyt, de van határ – gesztikulált Léda, s közben majdnem kilötyögtette a teát. Míra gyomra ugrált, többször szóra nyitotta a száját, hogy szóljon, nemrég takarított, de leintette magát. 

  -Úgy tűnik ez egy ilyen nap. A nemek háborúja. Nekem is meggyűlt velük ma a bajom.

Léda nádcukrot és tejszínt tett a teájába.

  -Csak nem Roland?

  -Is – kortyolt Míra. – Reggel telefonon felborzolta az idegeimet, aztán a fenyőfatermesztővel bajlódtam, később az új szomszédommal, végül pedig Roland ideállított személyesen.

Léda felvonta egyik szemöldökét. Még mindig piros sáljában és fekete hosszú szövetkabátjában ült, lábán elmaradhatatlan bakancsai. Úgy festett, akár egy bohókás egyetemista, pedig csak fél évvel volt fiatalabb Míránál. Majdnem egy hete töltötte be a huszonnyolcat.

  -Mi a jó francot akart? – világoszöld szemei elkezdték szórni a dühös szikrákat. Cseppet sem kedvelte barátnője ex férjét. Már a házasságuk alatt sem bírta őt.

  -Attila kiságyát és több régi játékát is elvitte.

  -Minek?

  -Azt adja a feleségének karácsonyra.

  -Ez egy tapló! – ebben az egy kijelentésben minden benne volt, amit Léda gondolt Rolandról. – Remélem kihajítottad a házból.

  -Be sem jött. A kezébe nyomta a dobozokat, minél gyorsabban meg akartam szabadulni tőle. De párat még rúgott rajtam. Én pedig újra szar alaknak éreztem magam.

  -Mert hülye vagy! Ő a szar alak!

Míra mélyet sóhajtott és belekortyolt saját teájába.

  -Nem akarsz nekivetkőzni?

  -De. Nem baj, ha maradok egy kicsit. Csak amíg lenyugszom. Mert bíz isten, ha most találkozom Ferivel, a nyaka köré tekerem a pulóvert, és fojtogatni kezdem vele. Főként, ha még mindig a sértődöttet játssza. Plusz… amit elmondtál, jobb, ha veled maradok. Ha mégis visszadugná a képét a doktor úr.

  -Maradj csak. Úgy is kell a segítség – vigyorgott Míra.

  -Lehet, hogy még nem késő lelépni – mondta Léda ijedséget színlelve, de aztán az ő szája fülig szaladt.

  -Akkor vetkőzz neki, én előkeresem a töltelékhez valót – mondta Míra és belépett a kis kamrába.

 Léda az előszobába sietett és kioldotta a hosszú kabát gombjait. Felakasztotta az előszoba szekrényre és letekerte a sálat a nyakából. Épp az egyik bakancsát fűzte ki, mikor nyílt a bejárati ajtó és Krisztián lépett be rajta, egyenesen Lédába futva. Egy jókora kés volt a kezében. Léda csak a villogó pengét látta a karja alatt. Nagyot sikoltott, s az első dologgal, ami a kezébe akadt, jelen esetben egy nagy esernyővel, püfölni kezdte a férfit. Krisztiánt hirtelen érte a támadás, az első ütés telibe találta a koponyáját és térdre rogyott tőle.

  -Segítség! – sikoltozta Léda. Míra kiszaladt a konyhából és megtorpant a küszöbön. Akarata ellenére is kuncogott. A helyzet elég mókásnak tűnt, bár Krisztián biztos nem értékelte volna, ha nevet, ahelyett, hogy megmentené. 

De mégis, ahogy a száznyolcvanegy-néhány centis férfi ült a földön és karjait védekezően feje fölé tartotta, miközben egy alig százhatvan alacsony törékeny kis nő esernyővel csapkodta… nagyon vicces volt. Végül erőt vett magát és közbelépett.

  -Elég lesz Léda. Nem gyilkos, bár a humora elég közveszélyes.

Léda abba hagyta az esernyő táncoltatását a férfi hátán.

  -De hát kés volt nála… és csak úgy bejött.

  -Ő az új ideiglenes szomszédom. Megkértem, hogy faragja be a fenyőfát a talpba.

  -Ó… nem tudtam – Léda letette a fegyvert. – Elnézést, hogy úgy neked estem.

Krisztián felnézett a nőre. Most jobban félt tőle, mint mikor az ernyő még a kezében volt. Ezt a hirtelen váltást. Előbb még dühös fúriaként viselkedik, most pedig elbűvölően mosolyog. Vagy ő örült meg, vagy ezen a környéken mindenki pszichopata! "