Szép napot Karácsony-rajongók! Holnap már December, így úgy döntöttem, hogy megosztok veletek egy karácsonyi humoros-romantikus történetet. Remélem tetszeni fog :-)
Minden kezdet nehéz…
Míra a pokolba kívánta az összes férfit. Egytől egyig! Na jó! Kivéve egyet. De őt is csak azért nem, mert csupán tíz éves volt, és a saját fia. Attila a négyszemélyes étkezőasztalnál ücsörgött sötétkék, űrhajós pizsamájában és fekete nyuszi mamuszában. Éppen az adventi kalendárium utolsó ablakát próbálta kinyitni. Még a nyelve hegyét is kidugta nagy igyekezetében. Szőke haja kócos volt.
Míra a konyhaajtóban állt, kezében egy karácsonyi bögrét tartott. A sötétkék ivóalkalmatosság oldalán mikulássapkás pingvin bébik hógolyóztak, és a fejük felett arany betűkkel hirdették, „Merry Christmas”, éljen a szeretet ünnepe. De még mennyire, gondolta a nő mogorván. Volt férje alaposan feldühítette az előbbi telefonbeszélgetéssel. Nem volt hajlandó Attilára vigyázni, amíg ő mindennel elkészült. Mert neki az állapotos új feleségére kellett felügyelnie, mert a könyvek szerint a hetedik hónapban nagyon sok figyelem kell neki. Na persze. Őt nem részesítette megkülönböztetett figyelemben, mikor a fiúkkal állapotos volt. Sokkal inkább törődött az egyik alkalmazottjával. Ó igen, azok a túlórák.
Míra arra eszmélt fel, hogy már fáj a keze. Ujjai elfehéredtek, annyira markolta a bögréjét. Roland ráadásul el akart jönni Attila rácsos ágyáért. Csupán azért, mert állítólagosan ő vette. A fiára nem volt hajlandó vigyázni, de gyerekkori emlékeire gátlástalanul igényt tartott. Pofátlan volt és smucig! Már áldotta az eszét, hogy egy éve elvált tőle. Az élete megváltozott. Ismét megtalálta önmagát. Bár egyedülálló anya lett, Roland lemondott a láthatási jogról. Míra abban sem volt biztos, hogy egyáltalán szerette őket. És többé-kevésbé, Adriennt, az új feleségét is sajnálta.
Mírának hosszú időbe telt, amíg talpra állt. Ő maga is érezte, hogy ez a legjobb megoldás, mégis… az első hónapban automatikusan három személyre terített, tétlenül bolyongott a házban, ami a válás után az övé maradt, s amiről tudta, hogy Roland sosem fogja megbocsátani neki. Szülei sokszor átjöttek, hogy a lelkére beszéljenek, vagy, hogy elvigyék kirándulni a fiát, hogy ne lássa őt ilyen összetört állapotban. Míra állapota három hónap után kezdett kicsit javulni, mikor legjobb barátnője, Léda új hobbit talált magának, s mivel nem akart egyedül menni, így rávette Mírát, hogy együtt járjanak be a lakberendező kurzusra. Míra kiélhette magát a különböző alkotói munkákban. Üvegdíszítésben, varrásban, festésben. Új kedvtelése a házán is meglátszódott. Önmaga varrta az ünnepi függönyöket, hímezte a hópehely mintás abroszt, ami a nagy ebédlőasztalon hevert, s a nemrég kipróbált üvegfestés eredményeként, az otthona minden ablakán hópelyhek, rénszarvasok, hóemberek, magyal és angyal minták ragyogtak a reggeli szűrt napfényben.
-Anya, nézd! – rikkantott fel Attila.
Míra felkapta a fejét. Fia egy tejcsokoládé formát lóbált felé.
-Mi volt az utolsó ablakban?
-A Mikulás szánja – vigyorgott a kisfiú, és már be is tömte a szájába az édességet. – Apa mikor jön?
Míra mélyet sóhajtott. Na, most jön a neheze. Attila már nagyon várta, hogy az apjával legyen. A nő homlokát egyre inkább feszítette a fejfájás, amit a volt férjével való beszélgetések mindig előcsaltak.
-Apa nem ér rá. Most hívott. Dolgozik.
Attila sóhajtott. Ő tudta. Hiába volt tíz éves, nagyon is jól tudta, hogy mi zajlik a szülei között. Nem sértődött meg apja viselkedése miatt. Szomorú volt, de megszokta. Az apja egyre kevésbé volt kíváncsi rá.
-Sejtettem – mondta a kisfiú.
-Sajnálom kicsim.
-Semmi baj anya – mosolygott Attila. Tudta, hogy anyjának sok a dolga aznap, és, hogy csak láb alatt lenne. Érettebb volt a koránál, gyakorlatiasabban gondolkodott. Megoldásokat keresett. Végül eszébe jutott egy. – Úgy ennék egy kis gyümölcstortát.
Míra mélyet sóhajtott.
-Óh. Azt még nem volt időm megsütni.
-De a nagyi már tegnap elkészítette – ugráltatta meg világos szemöldökeit a kisfiú.
Ez Míra arcára is mosolyt csalt. – Az én okos fiam. Mindenre talál megoldást. - megborzolta az amúgy is kócos szőke üstököt.
Míra ismét telefonált.
-Szia anya. Neked is boldog Karácsonyt. Képzeld, Attila rákívánt a híres gyümölcs tortádra. Igen, igen, én is erre gondoltam. Köszönöm. Egy órán belül oda is viszem. Szia, anya. Csókoltatom apust.
-Anya, valaki mozgolódik a régi házba – nézett ki Attila a konyha ablakon.
Míra átnézett a feje felett.
-Ugyan már kicsim. Abban a házban húsz éve nem lakik senki.
-De én láttam valakit – erősködött a kisfiú. – Pont szembenéztem vele.
Míra közelebb hajolt az ablakhoz. Összevont szemöldökkel vizsgálgatta a régi, lepukkant családi házat, melyet megrogyott cseréptetejével és omló vakolatával az utca szégyenének is szoktak nevezni.
-Húúú… mi van akkor, ha egy csöves költözött be? – csillogtak Attila szemei.
-Ne csövesnek hívd, hanem hajléktalannak. És nagyon remélem, hogy nem erről van szó.
-Ugyan már anya. Ha beköltözött a romházba, akkor nem hajléktalan…
Míra mélyet sóhajtott, s már épp el akart fordulni, amikor ő is meglátta. Még a rém koszos ablaküvegen keresztül is látta, hogy megrezdül a szakadt függöny.
-Na jó, legalább nem fog fázni Szenteste. De kulcsra zárunk mindent. Amit csak tudunk.
-Miért?
-Mert akár még veszélyes is lehet. Bár az is lehet, hogy nem hajléktalan, hanem valaki meg akarja venni a házat… - na igen, persze! Gondolta a nő. Az egy pénznyelő! Sokan próbálták már, de mindig feladták.
-Húúú…. Remélem, hogy csöves…. Bocs, szóval hajléktalan – javította ki magát Attila, az anyja feddő pillantása miatt.
-Fogalmam sincs ki lehet, de ahogy a pletykás szomszédokat ismerem, estére megtudom, az fix – újabb korty. Meg kellett nedvesítenie kiszáradt torkát. Közben magában mosolygott. Azok a pletykás szomszédok. Itt egy bizony személyre, arra az ötvenes éveiben járó elegáns háziasszonyra gondolt, Erzsire, aki mindig naprakész volt az utcában történtekkel, és órákig tartott, mire kivesézett egy-egy esetet. Jólelkű asszony volt, csak kicsit pletykás. És tessék, gondolta Míra, most ő is ugyan olyan térfigyelő kamera lett, mint a szomszédasszony.
*********
Míra szülei a szomszéd utcában laktak, egy takaros, sárga, földszintes házikóban. A kocsifelhajtóról valaki gondosan ellapátolta a havat, a sötétbarna kertkapu mögül izgatott csaholás hallatszott, ahogy a két télikabátba bugyolált alak megközelítette. A kapu alól egy párát eregető fekete nedves orr szimatolt feléjük.
-Morzsa, eridj, innét! Egy-kettő. Had engedjem be őket. Na, ne ugrálj. Ül! Azt mondom, ül! Az ég áldjon meg, hát sosem fogsz már nekem szót fogadni?! – sopánkodott Edit, Míra édesanyja. Végül nagy nehezen kinyílt a kapu. Az alacsony, szőke nő a lábával tartotta vissza a megtermett farkaskutyát, aki fittyet hányva a felsőbb utasításra, igyekezett legkisebb gazdájához jutni, hogy alaposan megnyaldossa az arcát. - Atikám! – tárta szét a karját Edit nagyi. Attila szaladt is oda és a nyakába ugrott.
-Szia nagyi!
-Menj csak be a konyhába kincsem. Már vár egy jó nagy szelet gyümölcs torta.
Attila kék szemei felcsillantak és már futott is be az udvarról.
Edit mosolyogva fordult vissza lánya felé, aki épp akkor zárta le az autót. Mosolya kicsit halványult. Nem szerette ezt az arckifejezést. Zárkózottságot, szomorúságot takart. Bár Míra arcán halvány mosoly ült, szemei valóban fáradtan és megtörten csillogtak. Pedig Edit azt gondolta, ezen már túlléptek. Hogy a válással Míra lelke is helyre billent.
Úgy tűnt, még mindig akadtak rossz napok. Pedig már sokkal jobb színben volt. Ovális arca jobban kitelt, most pirosra csípte a hűvös téli szél. Hosszú, vörösbarna hajára piros sapkát húzott. Kesztyűs kezeit a fekete szövetkabátja zsebébe süllyesztette.
Edit kitárta egyik karját és átölelte vele lánya vállát.
-Szia drágám – nyomott egy csókot az arcára
-Szia anya. Boldog Karácsonyt.
-Neked is. Gyere, főztem neked teát. Apád már begyújtott a kandallóban.
Míra felnézett, és valóban, a ház kéményéből komótosan gomolygott a füst.
-Ez csodás.
Edit mélyet sóhajtott.
-Szóval az a töketlen barom már megint becsapott.
-Anya…
-Ne próbáld megvédeni Míra. Látom rajtad, hogy bánt. Már semmivel sem tartozol neki.
-Ő a fiam apja.
-Ez igaz, bár véleményem szerint egy apa nem így viselkedik.
Beléptek a földszintes családi házba. Míra orrát megcsapta a készülő karácsonyi menü finom illata. Összefutott a nyál a szájában, ahogy gyerekkori emlékeket ébresztett benne. És eszébe juttatta, hogy ő még semmihez sem kezdett hozzá.
-Igazad van anya – mosolygott Míra. – Kár rágnom magam. Ő lemondott rólunk. Nekem viszont meg kell szerveznem a tökéletes Karácsonyt.
Edit ferdén mosolygott.
-Tudod jól kicsim, hogy nem lehet tökéletes estét szervezni. Mindig közbejön valami.
Beléptek a konyhába, Míra pedig lehúzta a fejéről a sapkáját, ahogy azt tanulta.
-A kabátodat is vedd le. Bele fogsz melegedni – figyelmeztette az anyja, és a fogasra terítette vállkendőjét.
Míra automatikusan engedelmeskedett. Edit mélyet sóhajtott.
Igen, Míra bár hízott, még mindig nagyon vékony maradt. Nem csak a válás készítette ki. Már a házasság utolsó egy éve is rágta az idegeit. Lassanként újra visszaszokott a munkájába. Egy lapkiadónál dolgozott szerkesztőként, mely életmód tanácsadással foglalkozó magazinokat adott ki nők számára. Edit elgondolkodott… Véleménye szerint paradox helyzet állt fenn. Mert pont a munkatársai tanácsát volt képtelen megfogadni. Vagy éppenséggel pontosan Ő szolgáltatott új ötletekkel számukra a nyomorúsága miatt. Minden esetre akkoriban sok cikk született „Hogyan álljunk talpra a válás után”, vagy a „Miként éljük túl a válópert” szalagcímekkel.
Mikor Míra észrevette, hogy anyja szomorúan nézi, mélyet sóhajtott.
-És a pulykával, hogy állsz? – kérdezte hirtelen Edit.
Míra bosszúsan fújtatott.
-Már két nappal korábban elfogyott a boltból. Bejártam az egész nyamvadt várost, de minden szárnyast elvittek.
-Tudod, hogy én mindig félrerakatom a hentesnél. Kérdeztem, hogy neked is megtegyem e…
-Tudom – morogta a lány, és elfogadta a feléje nyújtott gőzölgő bögrét, megfújta, és automatikusan kortyolt.
-De te mindent magad akartál intézni – csóválta a fejét Edit és kávét töltött magának. – És ezek után mit lépsz?
-Felhívtam egy farmot. Rendeltem onnan egy pulykát.
Míra visszautasította a gyümölcs tortát.
-Remélem időben, kiszállítják. Sok dolgod lesz vele.
-Jó, ennyi elég lesz anya – tette le a bögrét Míra. – Majd, ha elakadok, fel foglak hívni. De addig inkább ne oktass.
-Ahogy akarok kicsim.
-Hohó! Engem már nem is üdvözölsz?
Míra mosolyogva az ajtó felé fordult. Feltűnt az ajtókeretben apja hatalmas alakja. Hópehely mintás sötétkék pulóvert viselt és kordbársony nadrágot fekete házi papuccsal. A kezében tartott pipából édes, vanília illatú füst szállt fel.
Míra odalépett és csókot nyomott apja borostás arcára.
-Szia, apus. Hogy is gondolhatsz ilyet. Biztos, hogy Attila jó helyen lesz?
-Persze, ha már… - felesége egy figyelmeztető pillantást küldött felé. – Ha már úgy is begyújtottam a kandallót és anyád megsütötte azt a finom tortát, ne vesszen kárba. Tudod, hogy szeretjük magunk körül tudni az unokánkat.
Míra arcát és széles mellkasra fektette.
-Tudom. És köszönöm. Hétórára gyertek át, arra mindennel elkészülök, ha pontosan követem a napirendemet. Már mindent kiszámoltam. A karácsony angyalai velem vannak. Érzem. Ez egy felejthetetlen karácsony lesz.
Edit mosolyogva a fejét csóválta.
-Inkább indulj. Hétre ott leszünk nálad. – nyújtotta oda a kabátját Edit. – Sok még a dolgod. Hová mész először?
-A fáért.
-Akkor inkább vidd el a kisbuszt – akasztotta le a kocsi kulcsot Péter, és lánya kezébe nyomta.
-Köszönöm apa, de el fogok boldogulni.
Péter kinézett a konyhaablakon a kis ötajtós autóra. Erősen kételkedett. Neki mindig egy játékautó jutott róla eszébe. Már csupán a méretarányos felhúzható kulcsot hiányolta a hátuljából!
-Biztos?
-Igen.
-De ha bármi probléma adódna, nyugodtan hívjál fel.
-Rendben. De nem hinném, hogy bármi probléma lenne. A karácsony angyalai vigyáznak rám – kacsintott Míra.
Még elköszönt fiától, és már indult is a dolgára. A pulykaszállító azt mondta, hogy dél körül hozza a szárnyast. Addig neki tud állni a tölteléknek. Búcsút vett szüleitől és már be is vetette magát a kocsiba. Órájára nézett. Pontban kilenc óra volt.
