Hetedik fejezet: Jószomszédi iszony 2;

7;

Jószomszédi iszony 2:

 Csak ültek a nappaliban. Míra szíve még mindig hevesen dübörgött.

Végül Léda nevette el magát először, fejét a világoszöld fotel karfájára hajtotta. Krisztián követte. Ő a parkettán ült.

  -Hihetetlen. Ezt még egy jó darabig mesélni fogjuk karácsonyonként – kacagott Léda jóízűen, ahogy visszagondolt az előbbi csetepatéra.

  -Ebben biztos vagyok – csatlakozott a férfi. – De erre, muszáj innom. Majd kiugrik a szívem. Még életemben nem találkoztam élő pulykával. De azt hiszem továbbra is inkább azokkal a fajtákkal, barátkozom, akik pucéran heverésznek a húspultban. Lehetőleg fej és mindennemű belsőség nélkül.

  -Fura ízlésed van – húzta a száját a kis szőke nő, de azért felkuncogott.

Krisztián felállt a padlóról és elindult kifelé.

  -Hová mész? – kérdezte Míra.

  -Gondoltam hozok valami szíverősítőt. Van néhány üveg alkohol valamelyik dobozban, a házban. Ahogy elnézem, nektek is szükségetek van rá.

  -Menj csak – törölgette meg szemeit Léda.

Krisztián kilépett az utcára.

  -Nem meg mondtam, hogy csavard lejjebb a hőfokot? Nézd, meg mit műveltél!

Krisztián áthajolt a veranda korlátján. A jobb oldali házszomszéd nyitott konyha ablakából hallatszott a kiabálás. Onnét, ahonnan a kíváncsi szempár tapadt rá pár órával azelőtt. A férfi megcsóválta a fejét.

  -Fél órája még az volt a bajod, hogy túl alacsonyan van, nyers marad a tészta – vágott vissza egy fiatalabb női hang.

  -Én ilyet nem mondtam.

  -De igen.

  -Nem!

  -Erről nem nyitok vitát. A bejgli elégett!

  -Miért piszmogtál annyit a fával? – vágott vissza az időseb, karcos hangú nő.

Csörömpölés hallatszott, mint aki a kelleténél erősebben tesz le valamit.

  -Én nem pöszöltem volna annyit, ha nem téged hallgatlak, hogy mit hová rakjak. A gömböt ide, a jégcsapot oda, a jobb oldalán sűrűbben vannak a díszek, a végén még eldől a fa! Hogy a pokolba dőlne el egy nyamvadt fenyőfa, ha masszívan be van faragva?

  -Látod igazad van – mondta az idősebb.

  -Nocsak, csak nem igazam van? – a fiatalabb hangjába némi csodálkozás vegyült.

  -Abban sem vagyok biztos, hogy jól faragtad be a fát – szólt a korosabb. – És igenis… fel tud borulni egy karácsonyfa!  A saját két szememmel láttam, még 1950 karácsonyán! Szegény Gézát maga alá temette. És…

  -… tudom, tudom, és az évszázad hóviharában kellett orvost hívni hozzá. Ezerszer hallottam már ezt a történetet… mindig Karácsonykor… minden átkozott Szenteste. De hidd el Gerti, eddig sem dőlt el a karácsonyfa nálunk, és most sem fog! Ami pedig a hóvihart illeti… látsz te egyáltalán felhőt az égen? Nem hinném, hogy újra havazna. Kérlek, nyugodj meg.

  -De…

  -Egyszer már megmondtam, ez az én házam, te most vendég vagy Gerti.

  -Miért nem zársz mindjárt be a kamrába? – morogta az idős nő.

  -Ne adj ötleteket jövőre.

Ekkor ijedt nyávogás hallatszott, majd csörömpölés.

  -Sicc! Vidd innét azt a fenevadat te nő! – sikoltott a koros asszony.

  -Miért nem nézel körül, mielőtt leülsz, vén banya? Persze, hogy halálra ijed, ha egy ilyen hátsó közeledik felé.

  -Te ne kritizálj, fogytam tíz kilót, amit hála neked, vissza is fogok szedni az újévre.

  -Nem én, kényszerítelek pisztollyal a kezemben, hogy repetázz minden fogásból.

Krisztián csak mosolyogni tudott. Évek óta most érezte először, hogy újra meglegyinti a karácsonyi várakozás. Talán Míra ragasztotta át rá, vagy az általa emlegetett angyalok. Bár ő maga sosem volt valami vallásos. A munkájából adódott. Túl sok rosszat látott ahhoz, hogy higgyen a csodákban. És most mégis… valami különös dologra lett figyelmes. Arra vágyott, hogy együtt vacsorázzon valakivel, miközben a helyiséget bevilágítja a karácsonyfa égősorának a fénye. Karácsonyi dalokat szeretett volna hallgatni. Békére vágyott. Végre valahára. Mélyet sóhajtott. Észre sem vette, hogy valaki időközben mellé lépett.

  -Te meg mit művelsz? Nem úgy volt, hogy hozod az italt? – kérdezte Míra az ajtóban állva. Kér karját összefonta mellei alatt, vállát az ajtófélfának döntötte.

Krisztián lepisszegte, s füle köré plusz ernyőt formált a tenyeréből, hogy jobban halljon.

Míra barna szemei elkerekedtek.

  -Te hallgatózol?

Nem is várt választ. Egyértelmű volt, hogy az igen volna.

Mellé lépett a fejét csóválva. Ő is hallotta a két nő veszekedését.

  -Már megint nem bírnak magukkal?

  -Ismered őket?

  -Igen. Németh Áron lakik mellettünk és a felesége. Ötvenes éveik végén járnak. Erzsivel egész jóban vagyok. Sokszor kisegített, ha anyámék nem értek rá, ő vigyázott Lacira.

  -És kivel ordibál éppen, a szeretet ünnepén?

Míra mosolyogva a fejét csóválta.

  -Az anyósával. Öt éve a szomszédjaim, de minden évben ez megy. Már meg sem hallom. A férje és az apósa minden december huszonnegyedikén elmennek a család többi tagjáért. Addig Gerti mama itt marad „segíteni”, ha érted mire gondolok.

  -Hallom. Remek segítség.

  -Amúgy külön-külön mindegyik egy nagyon rendes asszony, de eresztd csak össze őket… - Míra a szomszéd ház felé mutatott.

  -… és kitör a háború – fejezte be helyette Krisztián. Két kézzel támaszkodott a fekete vaskorláton és tovább hallgatta a veszekedést. Előkerültek évekkel ezelőtti sértések, rosszul elsült poénok, odaégett ételek emlékei, egy veszekedés, mely addig fajult, hogy Erzsi kidobta Gerti táskáját a nappali ablakából, egyenesen a jakuzziba.

  -Tyűha! Elég hosszú a lista – füttyentett a férfi.

  -Reggelig képesek volnának egymás fejéhez vágni a sérelmeket. – csóválta újra a fejét Míra. – Nem viccelek. Egyszer azért nem aludtam fél éjszaka, mert valamin összekaptak, belelendültek, majd Áron és az apja, Géza, áthívtak békebírónak. Ne is foglalkozz velük. Gyere, inkább hozzuk az italt. Még mindig remeg a kezem.

Meglapogatta a férfi vállát, hogy induljon. Egymásba kapaszkodva átbucskáztak az úttestet borító tükörjégen össze-összemosolyogva. Krisztián kinyitotta háza ajtaját, és előre engedte a nőt. Míra felkapcsolta a nappaliban a villanyt és elszörnyedt a dobozhegyek láttán.

  -Te jó ég! És ezt még mind ki kell pakolnod?

  -Eltaláltad. Egyébként még ráér a kipakolás.

  -Hogy-hogy? Nem vársz vendégeket?

  -Nem mondanám – csóválta meg a fejét a szőke férfi.

  -Lehet, hogy nem kellene megkérdeznem, de kíváncsi vagyok. Ha nem akarsz, ne válaszolj. De miért költöztél Szenteste?

Krisztián vállat vont.

  -Igazából számomra a Karácsony is olyan nap, mint a többi.  

Míra úgy nézett rá, mintha azt mondta volna, hogy az ég lila és nemrég jódlizó malacokat látott elrepülni a ház felett.

  -Miért mondod ezt?

  -Mert ez az igazság. Nálunk sosem volt igazi ünnepi hangulat. Ez sok mindennek köszönhető, de ebbe ne menjünk bele.

  -Ahogy gondolod – bólintott a nő. A gyomrában valami furcsa szorító érzés kezdett körvonalazódni. Csak nem sajnálat? Ugyan!

  -Ezek szerint nem is állítasz karácsonyfát?

  -Nem – ez túlon-túl is természetesen hangzott a férfi szájából. Míra hitt neki, de még mindig nehezen hitte el. - Számomra sosem volt olyan fontos a Karácsony. Bár beismerem… az elmúlt két órában meglegyintett a karácsonyi hangulat. Hála neked.

Míra elérzékenyült. Hülye érzelgős liba! Morogta a belső hang.

  -Pedig még bele sem lendültem. És nagyon sok minden balul sült el…

  -Ne magyarázkodj. Nagyon jól szórakoztam – nevetett Krisztián. – És tulajdonképpen minden a megfelelő úton halad, hogy elkészülj estig.

  -Az azért túlzás – sóhajtott Míra, és összefonta két karját a mellei előtt. – Egy félkész karácsonyfán és édességen, egy élő pulykán, és két tálca bejglin kívül, amiben van egy pár harminchatos bakancsnyom, mással nem büszkélkedhetek.

  -Ennyire azért nem borús a helyzet – nevetett Krisztián, majd egy hirtelen ötlettől vezérelve közelebb lépett. Bár nem is volt az olyan spontán. Már vágyott rá egy ideje. Pontosan, mióta kihalászta a nőt a tujabokrok közül. Bár… valahol legbelül éreztem, hogy mindez nem helyes, nem volna etikus a munkája miatt… valami hajtotta. Valami, amit már régen nem érzett. A karácsonyi hangulat számlájára írta, s ettől a gondolattól megnyugodva nem érezte magát csöpögősen romantikusnak. Bár ezzel egyetlen volt barátnője sem vádolta. Mármint, hogy valaha is a romantikusság jeleit mutatta volna. Míra felnézett rá, szíve a torkába ugrott. Úgy érezte, a térdei nem fogják elbírni, ha ez a férfi még egy lépést tesz felé.

Krisztián közelebb hajolt. Orrát csiklandozta a nő illata. Sütemény, fűszerek, és virág lengte körül. Egy apró mozdulat, csupán pár centi és ajkát a nőéhez érinthette volna. Míra lehunyta a szemeit. Úgy döntött megadja magát. Vágyott rá. Akarta, hogy megcsókolják. Olyan régen volt már.

  -Már egy jó ideje nem voltam férfival – erőltette át kiszáradt torkán a szavakat.

  -Én még soha.

Míra felkacagott, s a gombóc eltűnt a torkából. Az már biztos, hogy ez a férfi ért a feszültségoldáshoz.

Krisztián végigsimította a nő arcát és ő is mosolygott.

  -Nem akarlak siettetni – mondta végül.

  -Köszönöm – bólintott Míra.

A nő lépett közelebb, hogy kielégítse éhségét, ajka súrolta a férfiét. Ekkor valami nehéz és szőrös ugrott közéjük, éles karmait Krisztián combjába mélyesztve.

 A férfi felkiáltott, és eleresztett egy cifra káromkodást, melyben sem embert, sem szülőanyát, sem Istent nem kímélt.

  -Bolyhos! – kiáltott fel Míra, mikor végre beazonosította a szőrös ágyúgolyót.

  -Jesszusom. Ismered ezt a dögöt?

  -Igen. Erzsiék macskája.

  -Leszednéd rólam? Szövetmintát vett a lábamból.

Míra óvatosan lefejtette Krisztiánról a hamuszínű kandúrt és a karjaiba véve vakargatni, kezdte a fültövét. Az állat élvezkedve dorombolt.

  -Bolyhos? Merre vagy kicsim? – hallatszott az utcáról.

Míra elindult a bejárat felé.

  -Erre van Erzsi! – kiáltott szomszédjának.

  -Hála az égnem – mondta már félúton, az úttesten botladozva az asszony. Krisztián a nő mellé lépett. A feléjük siető ötvenes éveinek végén járó igen dekoratív nő piros blúzt és fekete bő nadrágot viselt karcsú alakján, felette kockás kötényt és fekete szövetkabátot. Szőke hajába, melyet visszafogott kontyba fogott, már jócskán ősz sávok vegyültek. Arca gyémánt alakú volt, kipirult. Hogy a kiabálástól vagy a futkosástól, azt a férfi nem tudta volna megállapítani. De a szürke szemek csillogása feltűnt neki. Ez a nő élvezte a vitatkozást! Abban biztos volt.

  -Míra. Hála az égnek. Csak egy pillanatra nyitottam ki az ajtót, hogy szellőztessek, erre Bolyhos kiszökött. Köszönöm drágám – ekkor nézett csak a szomszédja mögött álló férfire. A maga százhetven centijével nem mondhatta magáról, hogy alacsony lett volna, mégis úgy nézett fel rá. Automatikusan kockás kötényébe törölte a kezét, úgy nyújtotta felé.

  -Üdvözlöm. Németh Áronné vagyok. Nyílván ön az új szomszéd.

  -Üdvözlöm. Gellért Krisztián. Délelőtt még nem kék blúzban volt?

Erzsi összevonta a szemöldökét.

  -Csak láttam, hogy a konyhaablakból bámészkodik a barátnőjével – vigyorodott el a férfi.

Erzsi elpirult.

  -Óh. Ennyire látványos volt?

  -Legközelebb húzza be a sötétítő függönyt, mint a szembe szomszédja, úgy kevésbé feltűnő.

Erzsi felkacagott.

  -Tehát a fél szomszédság lebukott. A többieket nyílván azért nem látta, mert nem voltak itthon. Tudja Krisztián, remélem, hívhatom a keresztnevén…

  -Nyugodtan.

  -Helyes. Én Erzsi vagyok. Szóval, a mi környékünk lakói roppant kíváncsi népség. Ne vegye zokon. Csak furcsa, hogy valaki Szenteste napján költözik be.

  -Igen, valóban furcsa. De most volt itt az ideje.

  -Remélem elégedett lesz a házával. Ez egy csendes környék.

  -Kivéve ezen a napon – csillogott a férfi zöld szeme.

Erzsi észbe kapva ismét elpirult.

  -Ennyire hallatszott?

  -Ugyan Erzsi. Alig vannak most az utcában. És aki hallja, az ismeri az anyósodat – legyintett Míra.

Erzsébet átvette kedvencét a nő karjaiból.

  -Igazad van kedvesem – Krisztián felé fordult. – Szerencsés férfi vagy.

Ezzel elköszönt és visszament a házba.

  -Már megint itt az a dög? Nem tud rendesen elveszni, legalább amíg itt vagyok? – jajdult fel Gerti.

  -Ezzel meg mit akart mondani? – hajolt át a korláton Míra, miután a szomszéd ház ajtaja becsukódott.

  -Szerintem a viszontlátás fájdalmát fejezte ki az idős hölgy – könyökölt Míra mellé Krisztián.

  -Nem arra értettem, hanem arra, hogy szerencsés vagy.

A férfi megfogta Míra vállát, és maga felé fordította.

  -Mondjam, vagy mutassam?

  -Mutasd – mondta Míra, már bátrabban. Maga is meglepődött, mikor meghallotta saját búgó hangját.

Krisztián ráhajolt a nő szájára, mely már egy ideje hívogatta.

  -Hé! Hol van már az a szíverősítő? – jelent meg Léda a küszöbön, de azonnal beledermedt a mozdulatba. – Óh, elnézést. Folytassátok csak, mintha itt sem volnék.

  -Azon vagyunk, csak tűnés – mormogta Krisztián. De Míra eltolta magától.

  -Nem, nem. Készülődni kell. Talán jobb is így. Ne siessünk el semmit.

Ezzel átsétáltak a házához és beléptek Léda mellett. Krisztián némán morgott felé minden félét, s ujját végig húzta a torkán, közölve sötét jövőjét Lédával. A szőke kis nő két kezét feltéve mentegetőzött, szintén némán. Ő nem tehet semmiről. Meg sem fordult a fejében, hogy ilyen jól haladnak. De már mindegy volt.

A menü főszereplője (hatodik fejezet)

6;

A menü főszereplője

Te jó ég! – sikkantott Míra a szekrényajtókat csapkodva. – Ez nem lehet igaz! Ennyire nem lehetek figyelmetlen!

 Léda bedugta fejét a konyhába.

  -Mi az ijedség tárgya?

  -Óh, csak annyi, hogy citrom nincs több. És citrom nélkül nem lehet citromos sütit készíteni. Illetve lehet, de az már nem citromos süti! Pedig emlékeztem, hogy láttam a kamrában. Felforgattam mindent! A bejgli mindjárt kész, a tészta kel, de a töltelékhez nincs citrom és túró! A pokolba! – a nő olyan erővel csapta be a konyhaszekrény ajtaját, hogy az újra kinyílt, ő pedig belefejelt. Idegesen újra és újra becsukta, de az nem engedelmeskedett. Léda odasietett és lefogta a kezét, mert attól félt, barátnője a végén még leszabja a helyéről a makacskodó berendezési tárgyat.

  -Adj pénzt, lemegyek a boltba. Egy óráig még nyitva vannak.

  -Nem okoz gondot?

Léda végig nézett magán, majd körbe.

  -Úgy nézek ki, mint aki elfoglalt?

Míra mosolygott. Barátnője már másodszor segítette ki.

Léda kiment, hogy felöltözzön.

Csengetett a visszaszámláló. Ideje volt kivenni a sütőből a két tepsi bejglit. Mivel se a pulton, se az asztalon nem volt több hely, letette a járólapra hűlni. Lejjebb tekerte a sütőt, hogy melegen tartsa, míg ki tudja keverni az újabb sütemény töltelékét.

  -Mennyit hozzak? – lépett be immár kabátban, sapkában és bakancsban Léda. De megdermedt a mozdulatban, mikor a talpa alatt fájdalmasan ropogni kezdett valami.

Míra is beledermedt a mosogatásba, szemei elkerekedtek. Lassan Léda felé fordult. Félt lenézni, de muszáj volt.

  -Ugye… ez nem az…, amire gondolok? – kérdezte sápadtan Léda.

Lepillantottak. A félelem nem tűnt alaptalannak.  Léda belegyalogolt a gyanútlanul hüldögélő bejglikbe, plusz lábbeliként felhúzva a tepsiket.

  -Hmmm. Egész jól áll, de utcára nem mennék benne –nézett át Léda felett Krisztián. – Ezt, hogy hoztad össze?

  -Nagyon vicces vagy – morogta Léda. – Csak úgy, könnyedén. Tudod… imádom a bejglit.

  -Én is, de azért cipőnek nem húznám fel. Tulajdonképpen még menthető valamennyi, ha kiszállsz belőle.

Krisztián kiemelte az apró kis szőkét a süteményes tepsikből és egy székre ültette, hogy ne potyogtassa össze a konyhát a bejgli maradványaival. Míra gyászosan szemlélte művében a két harminchatos bakancsnyomot.

  -Szerinted ez hol menthető? – nézett Krisztiánra.

  -Ha kivágjuk belőle Léda lábnyomait, amit örökül kívánt hagyni az utókornak, még fogyasztható.

A férfi helyet csinált az asztalon és rátette a tepsiket. Kért egy kést és ügyeskedni kezdett. Vagdosott itt, vagdosott ott, szeletelt, tányérra pakolgatott. A két nő kíváncsian próbált átnézni a karja alatt, felett, de a férfi  háta jól takart mindent. Végül elégedetten ellépett az útból. Krisztián szabályos kis rönkrakásokat pakolt a tányérra. Keresztül-kasul egymáson. A lábnyom eltűnt, kivágta belőle. Így ugyan hiányosak lettek a szeletek, de gusztusosan kínálták magukat.

Míra sóhajtott.

  -Úgy tűnik ez nem az én napom. A karácsony angyalai gonosz tréfát űznek velem.

  -Miért mondod ezt? –kérdezte Léda egy késsel a tésztát és a diós-mákos tölteléket kikapargatva bakancsa bordái közül.

  -Semmi sem úgy sikerül, ahogy azt elterveztem.

  -Tulajdonképpen időben vagyunk mindennel. Nem tudom, miért morogsz. Az idők kezdete óta beigazolódott, hogy semmi sem a tervek szerint szokott sikerülni – mondta Léda egy különösen makacs mazsoladarabbal küzdve. – Hoppá! Ez kavics volt! – vigyorgott, mikor az álmazsola hangosan végigpattogott a kövezeten.

  -Igazad van. Lazítanom kéne – folyamodott ismét jógalégzéshez Míra, és ujjaival megdörgölte szemeit.

  -Elnézést hölgyem – köszörülte meg a torkát Krisztán. – De te nem indulni készültél valahova bejglivel a lábadon?

Léda a szemeit forgatva felállt és letette a takarító eszközöket. – Miért van, azaz érzésem, hogy Újévig fogom hallani tőled ezt a belegyalogolós sztorit?

  -Ki mondta, hogy az újévben nem emlékeztetlek majd rá? – ugráltatta meg gonoszul a szemöldökét a férfi.

  -Te most fenyegetsz?

  -Te is megtetted ugyan ezt. Most már legalább van valami adu a kezemben.

  -Mivel fenyegetett meg? – kérdezte Míra.

  -Én indulok a boltba – lépett az ajtóhoz Léda. – Egy kiló elég lesz mindegyikből?

Míra bólintott, a bejárat, pedig már csukódott is a szőke után.

  -Én szétbogozom a karácsonyfaégőket – indult a nappaliba Krisztián.

Míra csípőre tette a kezét. Vajon mit titkolnak? Mert biztos volt benne, hogy elhallgatnak valamit előle.

Töprengéséből csengetés rántotta ki. Kezeit megtörölve nyitott ajtót. A lábtörlőn egy állig beöltözött középkorú férfi várakozott, kezében egy mappát tartott.

  -Jó napot kívánok – biccentett Míra felé. – Meghoztam a pulykát. Kérem, itt írja alá – tartotta oda a mappát és egy tollat.

Míra alá írta az átvételi elismervényt.

  -Boldog Karácsonyt – biccentette meg sapkáját a férfi, majd távozott.

Míra a földön lévő lyukacsos ládát nézte. Kezdett rosszat sejteni.

Berángatta a ládát a nappaliba. Mikor az átbucskázott a küszöbön, gurukkoló hangot hallatott. Míra ijedten ugrott hátra, mintha forró kályhához ért volna.

  -Krisztián!

A férfi futva érkezett az ijedt hangot hallva.

  -Te jó ég! Mi történt? Itt a Rabló Télapó?

  -Nem.

  -Akkor mi a baj?

Míra a dobozra bökött.

Krisztián felnevetett.

  -Ez egy doboz – mikor azonban megmozdította, ismét gurukkolt. A férfi is megugrott egy pillanatra. Felpattintotta a zárakat, és óvatosan felnyitotta a láda fedelét. A következő pillanatban azonban a hátsóján landolt, mikor valami szürke, tollas ágyúgolyó előtört rejtekéből. Még fel is kiáltott. Míra beszédült a lendülettől a nappaliba és felbukott egy zsámolyban.

  -Úr Isten! Mit rendeltél?

  -Egy félkész pulykát – jött a válasz a kanapé és a dohányzóasztal közül.

  -Akkor ezek félreértettek valamit!

  -Mivan?

  -Ahogy mondom. Mert ez itt nagyon nem úgy néz ki, hogy félig, sokkal inkább, mint, aki teljesen kész van – mondta Krisztián, miközben farkasszemet nézett a pulykával, akit a hosszú út és a bezártság láthatóan megviselt. Idegesen kapkodta a fejét, folyamatosan gurukkolt, s vérben forgó szemeivel a férfit fürkészte. Mintha ő tehetne arról, hogy ezt el kellett szenvednie.

Míra bukkant fel az ajtóban.

  -Jesszus! – fordult meg ijedtében.

  -Szerintem inkább egy nagyon eleven és nagyon ideges pulykára emlékeztet. Bennem semmi vallásos érzetet nem kelt! – morogta Krisztián. Mozdulni sem mert. Ugyanis a termetes madár a térdein állt.

  -Nem szednéd le rólam? – kérdezte kicsit morcosan a férfi.

  -Hogyan?

  -Fogalmam sincs. Dobj rá egy zsákot, egy pokrócot, vetődj rá, vagy szedd le egy golyóval. Van pisztolyod?

  -Megőrültél?

  -Nem. De egy klausztrofóbiás pulykával a testemen, nem tudok olyan tisztán gondolkodni.

  -Képzeld, én sem.

  -Akkor most mi legyen?

  -Mozgasd meg a lábad, hátha lerepül.

  -A pulyka nem tud repülni – mondta Krisztián.

  -Lehet, hogy ő ezt nem tudja – fogta csendesebbre Míra.

A férfi a szemeit forgatta, de megpróbálta leugrasztani magáról. A madár vészjóslóan kurrogott, mint aki sejti mire készülnek, de Krisztián nem adta fel. Nem hagyhatta, hogy alulmaradjon egy pulykával szemben, mikor a kiszemelt nő őt nézte. Határozottan megemelte a lábát, mire az állat leugrott róla, majd fenyegetően hurrogva elindult felé. Krisztián szaladt előle. Míra félreugrott. Úgy tűnt, hogy a pulyka kiszemelte magának új szomszédját. Rajta szándékozta levezetni bosszúvágyát, amit a bedobozolás, a ládában való ide-oda rázkódás ébresztett.

Krisztián körbe-körbe sasszézott a nappaliban, a madár megszállottan követte. Közben felé kapott a csőrével. A férfi átugrott a kanapén, hátha ezzel összezavarja a madarat, de a babonával ellentétben, az állat eszesebb volt. Megkerülte a bútort, s kis híján belekapott Krisztián lábikrájába. Ám ő még időben arrébb ugrott.

  -Nem kapnád végre el?

Míra tehetetlennek érezte magát. Nem tudta mit tegyen. Mikor azonban Krisztán már az ötödik-hatodik kört futotta a helységben átugrálva bútorokon, a pulyka is megelégelte a fogócskát. Krisztián kiszaladt a nappaliból. A madár követte. Ekkor nyílt a bejárati ajtó és Léda lépett be, kezében a túróval és egy háló citrommal. De mindent azonnal elhajított a kezéből, mikor meglátta a pulykát. Sikoltott egyet. Nem kellett volna. Az állat ezúttal irányt váltott és őt szemelte ki. Léda bevágta az ajtót és elfutott a pulyka mellett.

  -Jézusom! Ez él!

  -Remek megfigyelés – cselezte ki a madarat Krisztián. Ekkor Míra tűnt fel egy zöld pokróccal és addig ügyeskedett, amíg rá nem tudta vetni, akár egy hálót. A pulyka megdermedt a hirtelen sötétségtől. Kapkodta a fejét jobbra-balra. Nem értette a helyzetet. Krisztián összecsomagolta a batyut.

  -A fürdőbe, a fürdőbe – vezényelt a háziasszony és már nyitotta is az ajtót. Krisztián belendítette a madarat, aki végig csúszott a padlón és kurrogva pislogott körbe. Végül ismét Krisztiánon állapodtak meg dülledt szemei, s felállva futni kezdett az ajtó felé. A férfi villám gyorsan rá csapta. Még hallották a koppanást, majd a mérges gurukkolást.

Fáradtan lihegve néztek egymásra.

  -Azt hiszem a pulykafarm, tartozik egy magyarázattal – lihegte elcsukló hangon Míra.

  -És ahogy hallom, nemsokára egy új zuhanyfüggönnyel is – hallgatózott Léda. És valóban. Odabentről hangos, fémes csattanás hallatszott, ami valóban a zuhanyfüggöny végét jelentette. Míra fájdalmasan sóhajtott.

Ötödik fejezet.... (A természet bosszút áll)

5;

A természet bosszút áll!

  Krisztián a konyhán ült, fejére egy zacskó mirelit zöldséget szorított és zöld szemeit egyik nőről, a másikra kapkodta. Nem tudta, hogy a kis szőke, aki éppen teát kortyolgatott lábait elegánsan keresztbe téve, mennyire beszámítható. Úgy gondolta, hogy semennyit sem, mivel elbűvölően mosolygott rá, mintha az a kis incidens meg sem történt volna az előszobában. Ezt a férfi nem tudat volna biztosan állítani, ugyanis még mindig lüktetett a feje.

Míra előkereste az elsősegély ládát és felnyitotta a tetejét.

  -Had nézzem azt a puklit.

Krisztián levette a fejéről a rögtönzött hűtő alkalmatosságot, majd előre hajolt. A nő félresimította a világosszőke hajat, hogy megvizsgálhassa a sérülést. Krisztián fájdalmai már-már megszűntek, ahogy a dögös háziasszony fölé magasodott, s formás mellei szemmagasságba kerültek vele. Bordó hosszú ujjú pólót viselt, melynek, mellrészen hópelyhek alkották a díszítősort. Nyakában egy aranylánc függött, rajta egy pici hópehely medállal. Krisztián igyekezett inkább az ékszerre koncentrálni. Így senki sem vádolhatta meg azzal, hogy Míra melleit bámulja. De Léda figyelmét nem kerülte el. Belemosolygott a rénszarvasos bögrébe.

  -Jobb, ha kitisztítom. Nem túl nagy a búb, de felrepedt rajta a bőr – mondta a diagnózist Míra.

Léda előkereste a sebhintőport.

  -Nem lenne jobb csak szimplán megmosni? – kérdezte Krisztián, hangja enyhén megremegett, mint aki fél.

  -Ugyan, csacsiság – mosolygott Léda. – Ki kell tisztítani. Míra ért hozzá.

  -Persze. Van egy tíz éves fiam, szakképzett ápolónő vagyok – Míra arca meglágyult, ahogy a fia szóba került.

   -Nem is tudtam, hogy van gyereked – próbálta elterelni a saját figyelmét Krisztián, és újra a formás idomokra figyelt. Ez hazugság volt. Nagyon jól tudta, hogy a célszemélynek van egy fia. De akkor sem látszott a nőn, hogy már szült egy gyereket!

  -Nem kérdezted. Most épp a szüleimnél van. Hogy el tudja készülni estére mindennel.

  -És a férjed mit szól, hogy idegen férfiakat hívsz be teázni és fát faragni?

Míra a kelleténél erősebben dörzsölte a sebbe a hintőport. Jóérzéssel mosolygott, mikor a férfi felszisszent.

 Ez bizony kényes téma, gondolta Krisztián. Jobb nem bolygatni. Nos, úgy tűnt, hogy valóban nincsenek jóban. Legalábbis, ahogy a háziasszony hozzávágta azt a nagy dobozt… -  Áhhhh! Az istenért, asszony! – morgott Krisztián, ahogy koponyájába újabb fájdalomhullám nyilallt.

  -Ennyire nem fájhat – vigyorgott Míra.

  -Áh, ugyan – morogta a férfi.

  -Ezt sosem értettem a férfiaknál. Állítólag ők az erősebbik nem. Háborúkban küzdenek, felhőkarcolókat húznak fel, imádnak verekedést szítani, de ha egy kicsit is megsérülnek, máris az ujjukat cuclizva a sarokba vonulnak – csóválta a fejét Léda.

  -Nem tudom, te mennyire tudnál férfiasan viselkedni, miután kupán vertek egy esernyővel – morogta felé Krisztán, akár egy csapdába esett vad.

  -Ez csak egy megállapítás. Nem mellesleg… én nő vagyok – tette fel mentegetően két kezét a szőke. – Honnan tudhatnám?

Míra egy kis jóddal még megtisztogatta a sebet, majd gézzel megtörölgette.

  -Kész. Hagyjátok abba a morgás – nézett az órájára a háziasszony. – Még rengeteg dolgom van. Krisztián, nagyon örülnék, ha befaragnád a fámat, addig felteszem az újabb teavizet, Léda, te, pedig kössél kötényt.

Miután Míra ismét eltűnt a kamrában, Léda mélyet sóhajtva leemelt az akasztóról egy kék kötényt.

  -Mindig ilyen pattogós? – kérdezte Krisztián miután már felállva tisztes távolságba lépett a szőke kis nőtől.

  -Általában igen. Rosszul van, ha valaki nem dolgozik körülötte, mikor haladni kellene. Úgyhogy ad neki munkát – vigyorogva vállat vont. - Te jól jártál. Neked csak a fenyőt kell befaragni. Én egészen a pulykáig vele leszek.

  -Részvétem – mondta a férfi, és a jókora machetevel a kezében, bevonult a nappaliba.

  -Már neki is állt? – Léda a kamra felé fordult. Míra éppen zöldségeket hordott ki.

  -Igen. Végül is megígérte.

  -Helyes.

Nekiálltak előkészülni a főzéshez.

  -Tulajdonképpen ki ez az alak? – kérdezte Léda a répát pucolva.

  -Az új szomszédom. Ma költözött be.

  -Hogy tud valaki Szenteste költözni? – értetlenkedett Léda.

  -Ezen és is gondolkodtam. Bár, igazából nem beköltözött. Felméri, majd felújítja a házat az új lakónak. De, hogy miért éppen szenteste napján… még nem kérdeztem meg tőle. Nem tudom, hogy illik e egyáltalán.

  -Ugyan. Nem úgy ismerlek, mint aki túl sokat gondolkodik ilyeneken.

  -Majd megkérdezem tőle, ígérem – vigyorgott, mikor Léda rásandított.

  -Úgy hallom nekiállt – fülelt Léda.

Az ütemes kopácsolás zene volt Míra füleinek. Úgy tűnt, hogy minden a legjobb úton haladt.

 Valóban úgy tűnt, hogy minden rendben, ám a tíz perce tartó ütemes fafaragás hangja után hirtelen fémes csattanás, majd káromkodás vegyült.

A két nő összenézett.

  -Ez meg mi volt? – kerekedtek el Míra szemei.

Egyszerre lódultak neki, ami azt eredményezte, hogy beszorultak a két ajtófélfa közé.  Nagy nehezen kiszabadultak, majd megtorpantak a nappali ajtajában.

Krisztián ott térdelt a forgács és nagyobb rönkdarabok között, a fenyőfa hanyatt vágódva hevert a nappali közepén, immáron teljesen megadta magát. A férfi homlokán veríték gyöngyözött, kezében, pedig egy beazonosíthatatlan törött valamit tartott.

Mírát nem is annyira a férfi tekintete izgatta, inkább a rendetlenség, amit okozott. A tegnap oly szépen rendbe rakott nappaliban hatalmas káosz uralkodott. A halványzöld fotelek széttolva, az üveglapos dohányzóasztalt szintén elmozdították, tetején fadarabkák, összevérzett papír zsebkendők, a frissen méh viaszolt parkettán elmaszatolt vércseppek, faforgács, kisebb gallyak és tűlevelek okoztak felfordulást. A látvány arra utalt, hogy percekkel ez előtt komoly csata dúlt az ember és a természet között. S úgy tűnt, hogy az utóbbi győzött.  

  -Itt meg mi történt? – kerekedtek el Míra szemei.

  -Jó kis csata.

  -És ki nyert? – tudakolta ferde mosollyal Léda, miközben összefonta két karját mellei előtt.

  -Egyelőre döntetlen. Beletört a kardom. Szó szerint – mutatta fel Krisztián a törött valamit.

  -Az meg mi a csuda? – Léda összeszűkítette szemeit, hogy jobban fókuszáljon.

  -A machete.

A szőke nő csak pislogott. Krisztián vele együtt.

  -Hüm… mi a fenének használsz valami bóvli papírnehezéket a fa befaragására? – kérdezte Léda.

  -Az nem papírnehezék volt.

  -Be akarod nekem adni, hogy egy igazi dzsungelfegyverrel jöttél ide, ami lazán beletört egy ezüstfenyő törzsébe? Na ne nevettess -  hahotázott Léda lerogyva a kanapéra.

Krisztiánt csak az esküje tartotta vissza attól, hogy azt kezdje el ecsetelni a kis szőkének, hogy az a bizonyos „bóvli vacak” hány ember végtagját csapta le! De visszanyelte. Tudta, hogy az nem lendíti előre az ügyét, ha halálra rémíti a két nőt.

  -Mégis mi a fenéből volt? – kérdezte Léda.

  -Acélból, mégis miből? Inkább azt áruljátok el, hogy a fa miből volt! Szteroidokat kapott? Néhány csapástól kettőbe tört rajta a késem!

 Míra csak ült csendesen és meredt maga elé. Végül csak ennyit bírt kinyögni:

  -A nappalim – motyogta.

  -Mi a gond? – hajolt közelebb a férfi.

  -Gondolom kiakadt a rendetlenség miatt – fordított Léda.

  -Csak nem hittem volna, hogy a fenyő talpba vésése ekkora kosszal jár – motyogta Míra. – Ezt nem tettem bele az ütemtervembe. Ezzel megint csúszok. Borul minden! –Míra hangja egyre magasabb oktávot ütött meg, jelezvén a közelgő pánikot.

  -Ha te kiborulsz, akkor végkép lőttek az ünnepi hangulatnak – fogta meg a vállát Léda. Kicsit megrázta a nőt – Itt maradok segíteni, valószínűleg Feri még mindig duzzog valamelyik sarokban.

Míra remegő szájjal, hálásan nézett fel barátnőjére. Megfogta a kis kezet.

   -Köszönöm – lehelte.

Krisztián csak pislogott értetlenül. Nehéz volt elhinni, hogy valakinek ennyire fontos, hogy minden terv szerint haladjon. Azt sem értette, hogy a nő ennyire rajong a karácsonyért. Számára ugyan olyan nap volt, mint a többi. Azoknak az érzéseknek is meg volt a maga oka, de nem akart velük foglalkozni. Elhessegette őket a fejéből. Tetszett neki a nő, és a kedvére akart tenni. Felállt a koszból, leporolta melegítő gatyáját és a két nőre pillantott.

  -Jobb, ha keresek egy másik vésőt, hogy be tudjam fejezni.

  -Rendben. Addig nem söprök össze. De ha nem gond, a vérmintás műveidet kidobálom – mondat Léda.

  -Na, jó, nem bánom – vigyorgott Krisztián, majd kilépett a földszintes családi házból.

Léda takarítani kezdett, Míra pedig befejezte a tölteléket.

******

Mivel Krisztián az házban nem talált több, a fa befaragására alkalmas eszközt, vagy egyéb szeretett fegyvereit nem akarta feláldozni a fenyőfának, elkezdte körbecsöngetni a szomszédokat. Összesen tíz ház volt az utcában, közülük csupán kettőnél nyitottak ajtót. Elsőként Míra közvetlen szomszédságánál próbálkozott. A balkéz felé eső kétemeletes, barack színű, vörös cseréptetős, kicsit mediterrán építésű ház ajtajánál, egy húszas évei elején járó, szőke hajú, nagyon dekoratív nő jelent meg vörös köntösben. Krisztián biztos volt benne, hogy valamit félbe szakíthatott. A nő nem tudott neki vésőt adni, de a kék tekintet azt sejtette, hogy mást viszont szívesen megosztana az új szomszéddal. A hasziendával szemközti ház ajtajában egy alig öt éves kislány jelent meg, szőke angyalhaja magas szökőkútba fogva a fején, csoki maszadék kerek kis arcán, melyből mély rózsaszín ruhájára is jutott bőven. Kedvesen mosolygott rá megmutatva gyöngyszerű tejfogait, melyekből egy-kettő már hiányzott. Kék szemei vidáman csillogtak.

  -Szia! Te vagy a Jézuska? Mit hoztál? Nem az ablakon kellene bejönnöd? És miért vagy koszos? Én egy autós Barbie-t kértem. Olyan szép. Azt hoztál ugye? Nagyon jó voltam ám egész évben.

 Krisztián csak mosolyogni tudott a kicsi szóáradatát hallva. Ekkor tűnt fel a konyhából a kezét törölgető, hosszú barna hajú, alacsony édesanya. Bocsánatkérően mosolygott a férfira miközben csípőjére ültette kislányát.

  -Ő nem a Jézuska Zsuzsi. A Jézuska később jön. Majd, ha sötét lesz.

  -Akkor ő kicsoda? – mutatott Krisztiánra Zsuzsi.

  -Én is az utcában fogok lakni. Gellért Krisztián vagyok - nyújtotta kezét az édesanya felé.

  -Molnárné Rácz Réka – mosolygott az asszony. – Üdvözlöm az utcában. Miben segíthetek?

  -Sajnos eszköz hiányban szenvedek. Esetleg kölcsön tudna adni egy vésőt?

Réka mosolygott.

  -Igen. Természetesen.

Eltűnt a házban. A konyhából édes sütemény illata áradt. Aligha nem bejgli sült a sütőben. Kíváncsi volt, vajon Míra is készít ezen, a hagyományos ünnepi süteményből. Réka gyorsan visszajött, kezében egy régi, de elég masszívnak tűnő vésőt tartott.

  -Remélem ezzel sikerül. Az enyém sajnos beletölt a fába – mosolygott Krisztián.

  -Sok szerencsét – mosolygott vissza a nő.

  -Szia – integetett Zsuzsi.

A férfi vissza, és már el is indult Míra, takaros kis földszintes házikója felé.

Ezek után már könnyen ment a faragás. Léda, miután a fenyőfa masszívan állt a fatalpban, összesöpörte a maradványokat, majd közösen visszaállítottak a berendezési tárgyakat eredeti helyükre. Krisztán vágya teljesült, Míra éppen a bejgli tésztákat töltötte a hagyományos diós és mákos masszával.

  -Te kiskorodban is mindig ott szimatoltál anyukád körül a konyhában? – kérdezte mosolyogva Míra. Egyszerűen nem tudott haragudni erre a férfira. Túlságosan is szimpatikus volt neki.

  -Igen. Mindig. És rendszerint megkaptam a töltelékes tálat, miután kiürült – ugráltatta meg szemöldökeit Krisztián.

Míra értette a finom célzást és a fakanállal, együtt átnyújtotta a tálat.

  -Léda! Kéred a diós tálat? – kiáltott a nő, hogy barátnője biztosan meghallja a másik szobában. 

Válasz helyett a kis nő besüvített a konyhába, átvette a tálat, és már a szájába is tömte a fakanál végét. Elégedetten cuppogtak mellette, Mírát pedig elégedettséggel töltötte el. Mindig is ilyen meghitt készülődésre vágyott. Olyanra, mint gyermekkorában. Szerette, ha sokan vannak körülötte. Mindig is nagycsaládra vágyott, de sosem teljesült a vágya. Roland csak egy gyereket akart. Legalábbis tőle! Míra, az ég áldjon meg! Szedd már össze magad! Két vendégére pillantott, akik épp az utolsó maradékokat pucolták ki a műanyag tárolókból. Elmosolyodott.

  -Remélem, hogy a süti is ennyire ízleni fog.

  -Bifftof – selypegte Krisztián kanállal a szájában és mennyei élvezettel az arcán.

Míra újabb keverőtálat vett elő a szekrényből és elkezdte kimérni a lisztet.

  -És most mit készítesz? – érdeklődött a férfi.

  -Mézes, fűszeres párnácskákat. Saját találmány – mosolygott rá a nő.

  -Nagyon finom, majd meglátod – vigyorgott Léda újabb adag tölteléket összekaparva magának a tál aljáról.

  -Ha ilyen jó háziasszony vagy, feleségül veszlek – mormogott a férfi csukott szemmel újabb mákos krémmel a szájában. Élvezte, ahogy szétolvad a nyelvén. De hírtelen beálló csend kizökkentette. Kinyitotta zöld szemeit, hogy megtudja mi a baj.

Léda nekiállt mosogatni, hogy ne kelljen semmit mondania. Míra szemei elkerekedtek és megteltek fájdalommal. Krisztián nem tudta most mit kellene mondania. Csak hebegett-habogott.

  -Bo… bofánat. Én nem úgy gondoltam… sak.

  -Krissz. Segítenél nekem előszedni a karácsonyfadíszeket?  Elég magasan van. Székről se nagyon érném el.

Krisztián azonnal kapcsolt. A mosogatóba tette a tisztára kapart edényt és követte a pöttöm szőkeséget.

Míra a keltésztával kezdett el foglalkozni, hogy lekösse remegő kezeit. Ennyit arról, hogy gyorsan túllépek minden találkozáson! Morogta magának.

  -A legfelső szekrényben van karton dobozokban – mutatott Léda az említett fehér ajtóra. Krisztián lábujjhegyre állva leemelte a dobozokat és közösen bevitték a nappaliba.

  -Mivel bántottam meg? – kérdezte halkan a férfi. Léda lenyomta a hifit és bekapcsolta a tévét. A híreket minden nap meg szokta nézni. Leült a kanapéra.

  -Míra egy éve vált el a férjétől. Az a szemét megcsalta. Már egy jó ideje viszonya volt a mostani élettársával. Kicsit rosszul érinti még a dolog. És ma idejött hozzá, hogy elvigye a közös fiúk régi kiságyát és játékait. Szokásához híven kicsit még megalázta Mírát, majd távozott.

  -Egy év nagy idő. Nem kellett volna már túltennie magát rajta? – kérdezte Krisztián körbe sétálgatva a helységben.

  -Te még sosem voltál házas, ugye? –a férfi megrázta a fejét. – Akkor nem értheted meg teljesen. Én sem tudom pontosan min mehetett keresztül. De azt látom, hogy elég mély a seb. Azóta nem is igazán randizott. Egy-két első randira elment, de, az ő elmondása szerint, mindig kiverte a víz és felfordult a gyomra tőlük.

  -Ezek szerint nem nagyon tartják a kapcsolatot a volt férjével.

  -Még enyhén fogalmaztál. Majdhogynem gyűlöli. Ahol tudja, kerüli a találkozást. Az a féreg sosem volt egyenes senkivel. Mindenkivel úgy beszélt, mintha a seggéből rángatta volna elő. Mindig viszketett a tenyerem, ha a közelemben volt. Próbáljunk meg jobb témát találni – vetette végül fel Léda, mert érezte, hogy megremegett a gyomra a régi emlékektől.

 Krisztián egyetértően hümmögött. Megakadt a tekintete egy közös fotón, ami Mírát és egy szőke kisfiút ábrázolt. Nyílván az övé. Mosolygott. Nem hasonlított annyira, az anyjára. Nyilván apja génjeit örökölte.

  -De most látok először érdeklődést a szemeiben – mondta Léda.

  -Valóban? – nézett fel Krisztián a fényképről.

  -Igen. Így már rég nézett férfira, mint most rád. És úgy látom, hogy te is érdeklődsz iránta. Igazam van?

  -Ennyire feltűnő? – mosolygott a férfi.

  -Eléggé – bólintott Léda. – Örülök neki, ha végre megint történik valami az életében. De ne használd ki.

  -Vagy bosszút állsz?

  -Eltaláltad – mosolygott sokat sejtetően Léda megmutatva a fogait.

  -Elhiszem. A saját bőrömön tapasztaltam mire vagy képes – dörgölte meg a kobakját Krisztián.

  -Akkor ehhez tartsd magad.

Ekkor toppant be Míra kezeit törölgetve egy konyharuhába.

  -Figyelitek a híradót? – kérdezte a képernyőre mutatva. Mind a ketten oda néztek. A képernyőn épp egy mikulás kosztümöt, viselő férfit mutattak. A kép eléggé homályos volt, valószínű, hogy egy biztonsági kamera felvételéről vágták ki. A kép összetöpörödött a képernyő jobb sarkában, hogy a csinos műsorvezető nő láthatóvá váljon.

  -Felhívjuk kedves nézőink figyelmét, hogy az ünnepek alatt fokozottan figyeljenek értékeik biztonságára. Az elmúlt két napban a rendőrségnek még mindig nem sikerült elfognia a Tolvaj Télapó néven elhíresült bűnözőt, akit három lakás kirablásával gyanúsítanak. Ha bárhol látják ezt a férfit– itt egy fantomképet, mutattak – kérjük, értesítse a rendőrséget!

 A három ember összenézett.

  -Miért kell Szenteste napján ilyeneket művelni? – kérdezte Míra lerogyva a kanapéra.

  -Talán, mert nem telik arra, amire kell. Vagy, mert ilyenkor sok lakás üresen marad – vont vállat Krisztián. – Minden esetre azért mi is figyelünk.

  -További híreink. A tegnapi napon elhunyt az a táncosnő, akit heves rosszulléttel szállítottak kórházba a reptérről, miután összeesett a váróban. Az orvosok tájékoztatásából kiderült, hogy a nő halálát kokain túladagolás okozta, mely nem szájon, hanem a mellében lévő implantátumból került a szervezetébe. A boncolást végző orvos szerint figyelmetlenség okozta a balesetet. A rendőrök feltételezése szerint az elhunyt nő is tagja volt annak a bűnszervezetnek, mely drogokat csempész ki és be az országból… - ekkor Krisztián kikapcsolta a készüléket.

  -Na! – mordult Léda. – Még néztem.

  -Miért nem hallgatunk inkább karácsonyi dalokat?

  -Én benne vagyok – lépett Míra a lejátszóhoz. – Legyen kicsit táncosabb a zene, vagy meghitt hangulatot szeretnétek.

  -Nekem teljesen mindegy. Rád bízom – mosolygott a férfi. Zöld szemei csillogtak, ahogy a háziasszonyt nézte.

Léda a fejét csóválta.

  -Ezt mindjárt gondoltam. De jómagam inkább a táncos, vidám zenére szavaznék, mert egyelőre még nincs kedvem sem áhítatba esni, sem pedig elaludni.

Ezzel a kérdés eldőlt. 

  -Nem is értem valaki, hogy ajánlhatja fel a saját testét drogcsempészésre – ráncolta a homlokát Míra. 

  -A pénz nagyúr – vont vállat Léda.

  -Na jó, inkább lássuk azt a karácsonyi zenét – ezzel a háziasszony elindította a CD lejátszót, a híradóban hallottak hatása, pedig tovaszállt a nappaliból. Legalábbis két ember tudatából.